Antropológus a milliárdosok között
Feljebb kerülni e hihetetlenül zár csoport belső hierarchiáján, megfelelni az épp dívó testméreteknek, fitneszadagnak, a keményen szigurú dress code-nak, gesztusrendnek
A csaj antropológusként doktorált (Yale University), és a főemlősök társas viselkedését kutatta. Mi lenne, gondolta, ha a milliomosok társas viselkedését e „primatesek” csoportdinamikájának szabályain keresztül vizsgálná? Bejött neki.
Az Upper East Side gettója – a Central Park-Park és a Madison Avenue közötti blokk, csak milliomosoknak. Mikor Wednesday Martin férjhez ment – odaköltöztek. Először furcsálkodott (jó értelmiségiként fikázta procc környezetét); de aztán antropológusként kezdte figyelni az anyukákat az oviban, a luxus-shopping szabályait, meg a társas magányt a lifttől a játszótérig. Erről ír a ’Primates of Park Avenue’, A Memoir (A Park Avenue csimpánzai, Memoár, 2015.), memoárnak becézett könyvében.
Nyitásként beugrott neki, hogy az antropológiában a szakma korábbi nagyjai a csak a férfitársadalom nőkért való harcának szabályait figyelték, az állatoknál és mondjuk aborigeneszek között egyaránt. (Lásd a hímek küzdelmét a nőstényekért.) Az volt az ötlete, hála milliomos környezetének, hogy legalább ilyen izgalmas a nők egymás közötti küzdelme. Feljebb kerülni e hihetetlenül zár csoport belső hierarchiáján, megfelelni az épp dívó testméreteknek, fitneszadagnak, a keményen szigorú dress code-nak, gesztusrendnek. Vagy tépni magát a kiváltság elismertetéséért, a dominanciájáért, és persze a gyerekért és férfiért. Figyelni kezdett és rájött, hogy e néma csatáknak szigorú törvényei vannak: 10 centis sarokkal járj, nehogy már keresztülnézzenek rajtad, villants illő válltáskát (Birkint, természetesen, ára a 200 ezer dollárt is eléri).
A Birkin válltáska mítosz, csak éves előjegyzésre veheted, akármennyi is a pénzed. De egy „mussz”. Aki mindenáron meg akarja szerezni, elmegy Hong Kongba – ott 240 ezerért azonnal megkapja, valami spéci csatornán odakerül ez a cucc. Kaliforniában – írja az antropológus – a férfiak autójukkal akarják lenyomni konkurenciájukat, Manhattanben a nők válltáskával.
Könyve a „szépek és gazdagok” nyomorúságára is kitér: lásd „A Xanax és a Bloody Mary: Manhattan”, vagy a „Mamák az idegösszeroppanás határán” című fejezeteket. Mert ezek az asszonyok a Harvardon vagy a Columbián végeztek, de itt, Upper East Side-on nem dolgoznak. Először is kinéznék őket – volt, aki megpróbálta, egy év múltán feladta. Fontosabb, hogy nem tudnák ellátni a két gyerek (ovi, iskola, különóra, hokiedzés, öltöztetés, shoppingolás) rutinját; fontosabb, hogy nem menne a „ház” vitele (partik szervezése, networking). E kettős státusból adódó depressziót és szorongást írja meg: mi van, ha nem fogadnak be? Netán nem jön össze a parti, amit férje karrierjére szervez?; vagy ha a mamák keményebben tartanak be egymásnak, mint ami még elmegy? (Itt jönnek elő a csimpánzlányok közötti veszekedések antropológiai tapasztalatai.)
Interjúzik, de nem adja ki társait (neki is, azoknak is gyerekeik vannak: ugyanabban a cipőben járnak). A „szorongások sokfélesége”, illedelmesen, a könyv második felében lep meg. Mert ez a csodálatos semmittevés (12 órás üzemmód, igaz sofőrrel, segítőkkel), a lelket, az autonómiát roncsolja. Pénzt a férj keres (sokat, nagyon sokat), mommy, függelmi státusban. Ennek frusztrációját enyhíti a shopping, meg a néma hatalmi harc, de oldani nem képes. A gyengébbek a többi forthysomething lakótárson állnak bosszút. Az erősebbek – hengerelnek. Nem folytatom.
Hogy aztán pontos-e ez a diagnózis, már nem tudom. Sztár lett, de legalább annyian utálják, mint dicsérik. Kétségtelen, hogy van benne valami pici ressentiment a high finance-ban menő lakótársakkal. Meg aztán ez egy hihetetlenül zárt világ, ide nem lehet csak úgy betekinteni, még annak sem, aki évekig köztük lakik.
De Birkint azért ne vegyél.
Wednesday Martin: Primates of Park Avenue
