Lesújtó, felfoghatatlan, azt reméli ilyenkor az ember, hogy csak valami orbitális tévedés, mert mi más lehetne egy középkorú, családos férfi, nagyszerű író és generációja egyik legjelentősebb költőjének váratlan halála.
Fotó: Bach Máté
Tegnap, hosszú idő után, teljesen véletlenül pont az ő egyik könyvét vettem le a polcról. Hogy miért pont most?
Ő az, akire mindig számíthattam, több fiatal pályatársammal egyetemben, ha ajánlás kellett egy pályázathoz. Aki összefutott velem hosszú utazás, éjszakázás után is, ha szükség volt rá. Nem mellesleg végigolvasta, javítgatta az előző kéziratomat, egy hozzá képest igencsak kezdő, az irodalmi életben még kevéssé ismert szerző kéziratát, csupán mert megkértem, csupán szeretetből és az írás iránti végtelen alázatból, elkötelezettségből. Jobb magyarázatot nem látok erre.
Jánosnak, mint az kiderült, arra volt a dolgozója, amerre én is dolgozni jártam. Nagy meglepetésemre egyszer csak őt láttam egy nagy irodaház menzájában. Ebéd közben folyamatosan a színházi sajtót olvasta. Azt mondta, csak ekkor van ideje rá. Mégis többször szakított rám is időt valahogy, meghallgatta ügyes-bajos dolgaimat, elkérte a verseimet.
Nagyon személyesnek tűnhet ez az emlékezés, nem is tudnám az irodalmi munkássága alapján méltatni, még csak kölyök voltam, mikor neki már hírnevet szereztek verseskötetei, első verses regénye. Utána is nagy hévvel, szinte megállás nélkül dolgozott. De nem ezért nem megy elsősorban.
Azt hiszem, nem csak felnézek rá, hanem barátomnak is tekinthettem. Fájdalmas hír, és én csak a századik vagyok a sorban, aki nem tud mit kezdeni vele. Meghallgatom újra a Plainsongot a The Cure-tól. Isten veled.
Részlet A Legkisebb Jégkorszak című regényből
