1950–2020
2020. december 4-én, hetvenéves korában elhunyt Nádra Valéria, a Kritika, a Magyar Televízió, a Magyar Nemzet, a Köztársaság egykori munkatársa, szerkesztője.
Nádra Valéria
Hatvan fölött az ember sorra veszíti el a nemzedéktársait, életének tanúit, akik részesei voltak pályájának, szakmai és privát életének, sorsa fordulópontjainak. S ma, mikor a gyilkos világjárvány naponta szedi áldozatait, különösen szívszorító egy új, közeli veszteség.
Amikor december elején a lesújtó hírt kaptam, először arra gondoltam, ez egyszerűen nem lehet igaz, ez felfoghatatlan, hogy a mindig hű és empatikus barát, a varázslatos személyiségű pályatárs nincs többé.
Az ELTE Bölcsészkarán végzett, elődöm volt a Kritikánál, egy viharos, nehéz, embert próbáló korszakban. Aztán televíziós szerkesztő lett, sokáig szerkesztette az MTV Nézzük együtt című műsorát. De hosszú évekig dolgozott a „régi” Magyar Nemzetnél, s néhány évig a Köztársaság című egykori hetilapnál. És utána is, szinte haláláig írta a hibátlan műgonddal és eleganciával, alapos szakmai vértezettséggel megformált kritikáit, interjúit, esszéit, jegyzeteit, a legkülönfélébb kulturális lapokban és folyóiratokban. Változó intenzitással, de folyamatosan jelen volt szakíróként, kritikusként, finom tollú elemzőként. Milyen jó is lenne, ha egyszer kötetbe gyűjtve is olvashatnánk e nem csekély terjedelmű és horizontú pálya jeles darabjait.
És rögzítsük, hogy épp nemrég, az elmúlt években életútinterjút készített Almási Miklóssal, akit nagyra becsült és szeretett. A Pisztoly a könyvtárban című kötet 2019-ben jelent meg a Kalligram Kiadónál; s a lebilincselően izgalmas beszélgetőkönyv az ő gondolkodásába, szakmai érdeklődésének dimenzióiba is bevezeti olvasóját. Számomra magától értetődőnek tűnt, hogy nem épp fiatalon ilyen, sokéves kutatásra, alapos filológiai munkát is igénylő riporteri feladatra vállalkozik; ha lett volna még ideje, felteszem, nem ez a kötete lehetett volna az utolsó.
Elveszítettünk egy kitűnő tollú, felkészült irodalmárt, családja pedig egy nagyszerű embert.
***
Felidéződik most bennem egy fiatal arc, egy tüneményes karakter, egy ragyogó intellektus, aki mindig up to date volt a szellemi élet kacskaringós viszonyaiban, s akinek mindig volt megszívlelendő emberi, szakmai tanácsa, okfejtése, ötlete, a legnehezebb szituációkban is.
Vali, ahogy mindannyian ismertük, és sokan szerettük, akkor is velem volt, tudott rólam, számontartotta sorsom alakulását, ha éppen viszonylag ritkán találkoztunk. De ha felvettük a telefont, ha levelet váltottunk, ott folytattuk mindig, ahol korábban abbahagytuk.
Sosem felejtem kedvességét, vitriolos humorát, empátiáját, szeretetét, szelleme sziporkázó elevenségét, játékosságát.
Sok jót köszönhetek neked, drága Vali, és nem tudok, meg nem is akarok múlt időben gondolni rád. Azt pedig már rég a szívem titkos rekeszeibe zártam, hogy akárhányszor csak találkoztunk, beszéltünk, borongva a világ folyásán, meditálva az egyre gyakrabban elsötétülő égboltról, hogy valahogy mégis mindig a derű maradt meg a beszélgetéseinkből; az elpusztíthatatlan vitalitás, a mindent lebíró életöröm. S együtt tudtunk kacagni a világ viselt dolgain, az emberek gyarlóságán, a gyarlóságainkon. És ez már nem is változik, soha.
