In memoriam Konrád György
Konrád György a magyar irodalomtörténet számára elsősorban A látogató írója marad. De ott lesz mellette A cinkos, A városalapító, az önéletrajzok szomorú bölcsessége, az esszék éleslátása.
Konrád György 1933-2019 Fotó: Szilágyi Lenke
Amikor először találkoztunk, ahogyan az egy rendes életmű-beszélgetéshez illik, Konrád György a szülőfalujáról, Berettyóújfaluról is beszélt. Elmondta, hogy néhány száz éve botütést kapott, aki falunak nevezte „a Berettyó-parti metropoliszt”, mert ami város, az város, tessék tiszteletben tartani. Az már kevésbé volt megmosolyogtató, hogy abban a városban különösebben nem sajnálták azokat a városlakókat, akiken átlépett a történelem. Ha visszajött, nem zavart, ha ottmaradt, nem hiányzott. Megannyi hungarikum, gondoltam. Milyen botor, de mennyire korszerű ötlet, hogy a város nem a főtértől, az emeletes házaktól, a szabad levegőtől lesz város, hanem a paragrafustól. Eltűnődtem azon, hogy a legalább annyira a ki nem mondott, mint a kimondott történetekre épülő magyar történelmi tudatban mennyire békésen megfér egymás mellett a Kossuth-nóta dallamára énekelhető ‘Ferenc József azt üzente’. És azon is, hogy akkor is lehet halálosan szerelmes az ember, ha éppen leverték a forradalmát, sőt, talán akkor lehet csak igazán: jobban értékeli a napfény színeit, akinek egy fekete-fehér világban kellett megkeresni azokat.
Konrád alapvetően olyan korszakokban élt, amelyekben néha a nap is alig látszott. Olykor derengett, olykor elbújt a felhők mögé, volt, hogy kisütött. És akkor volt még harminc éve, hogy napfogyatkozáskor a hegyről letekintve megpróbáljon nyomás nélkül élni. Mert ő is hozzászokott a nyomáshoz. Ma már jól látszik, hogy a kilencvenes években olyanokban is ellenséget gyanított, akikkel több volt bennük a közös, mint az ellentétes.
Közös volt az, hogy a demokrácia érték, hogy Magyarország a honfoglalás óta a nyugati kultúrkör részének számított. És közös volt az ígéret földje, a nagybetűs Európa, ahova országunknak úgy kellett volna eljutnia, hogy miközben földrajzilag egy helyben marad, maga fölé emelkedik, mint Münchhausen báró. Leveti a frusztrációit, feldolgozza jogos és nem jogos sérelmeit, tárgyalva, okosan képviseli az érdekeit.
Nem emeltük fel magunkat a hajunknál fogva, inkább elnehezedtünk és megkopaszodtunk. Joggal okolhatnánk a felelősöket, de ettől még mi vagyunk azok, akiknek így együtt nem sikerült. Sőt, rövid nekibuzdulás után az ország két illúzióval lett kevesebb: az egyik, hogy mindig is Európába tartottunk, csak az oroszok, osztrákok, törökök, tatárok nem engedtek be minket. Ám ha ők nem lettek volna itt, akkor is metafora lenne a hegyeshalmi határ: ha Adyt olvasunk, a kompországé, ha Szűcs Jenőt, akkor a három történeti régió közül a középsőé, amely most inkább keletre tart.
A hegymagasi kertből egyszer a Balaton mellett húzódó római útra mutatva Konrád azt mondta, hogy nincs benne a pannon hagyomány a tudatunkban, nem tudunk mit kezdeni azzal a történelmi-szellemi örökséggel, ami a miénk. Pedig a magyar falu összeköttetésben áll a világ közepével. Azzal az Európával, amelynek az adja az erejét, hogy folyamatosan változik. Hánykódik, de el nem süllyed. Ráadásul most már az is látszik, hogy innen nézve a nagybetűs EURÓPA legalább annyira a vágyak, mint a valóság része volt. A konzervatív nagyapák családi történeteiben és a nyolcvanas évek budapesti ellenkultúrájának narrációjában Európa szellemiségétől, szabadságától, anyagi gazdagságától és életmódjától a szovjet megszállás fosztott meg minket, ma ezzel az illúzióval biztosan szegényebbek vagyunk.
Ma Európa idegen megszállás nélkül is távolodik. Nekünk pedig felnőve el kell fogadnunk, hogy a hely, ahol éltünk, élünk és ahol halni is kell, nem jobb vagy rosszabb gazdag rokonainál: „Kelet-Közép-Európa – Varsótól Prágán és Budapesten át Belgrádig – a világnak nem kevésbé példaszerű és érdekes ötvözete, mint bármely más régió, földrész, kulturális térség. Nálunk ütközik össze és kavarodik egymásba a nyugati és a keleti kultúra. Együtt látjuk az ipari és az iparosodás előtti civilizációk tárgyait és lelki szokásait.” Sőt Konrád György azt sem hitte, hogy bárki lehet másra vonatkozó igazság letéteményese: „Arra legalábbis nincsen oka a nyugati közvéleménynek, hogy erkölcsi méltósággal szemére vesse a kelet-európai társadalomnak: behódolt. Emlékszünk Nyugat-Európára a német megszállás alatt. A Nyugat ne tegyen nekünk szemrehányást. De mi magunk tegyünk magunknak! Mert csakugyan behódoltunk. Jobban, mint kellett volna.”
Az önvizsgálat és a szembenézés ellenszer, amely megvéd az igazság birtoklásának torzító téveszméjétől. A Cinkosban sokáig nem értettem, hogyan hihettek amúgy hiteles emberek másokat, aztán magukat is tönkretevő olyan ordas eszmékben. Petri így fogalmazza meg egyik versében a ráébredés csalódását: „Amiben hittem, többé nem hiszek. De hogy hittem volt, arra naponta emlékeztetem magam.” Konrád hőse így vall: „Néhai kommunista; antipolitikus lettem, nekem már nem kell sem hatalom, sem ellenhatalom. Átgondolom vesztett játszmáimat, szidalmazni se szeretném magam, de mégis furcsa: ahelyett, ami van, többnyire olyasmit ajánlottam, amiről alig tudtam valamit. (…) Eddig minden akcióm – a rendszer mellett, a rendszer ellen – mások életét kockáztatta. Jó, hogy már nem vagyok katona, se mozgalmi harcos, se politikai fogoly, se miniszter, se társadalomtudós, se ellenzéki hangadó, aki büszkén kimondja Budapesten azt, amit Bécsben már unna leírni.”
Ma egy újabb generációnak kell megkérdeznie magától, hányszor nézte el megszokásból, kényelemből, ideológiából azt, amit kezdetben szerencsétlennek tartott, majd amivel végül lehetetlen volt azonosulnia. És szem előtt kellene tartani, hogy a lázadó maga is könnyen hasonlatos lesz ahhoz, ami ellen lázad, sőt, nem vigasztalhat Nietzsche sem, hogy aki sárkányokkal harcol, sárkánnyá válik maga is. Itt mifelénk a hatalom mindig provinciális, széles nyomtávú birodalmak mentén pöfögő keskeny vágányú kisvasút.
Nem szégyen az, hogy „van valahol egy kisméretű ország, melyet a légitársaságok térképei éppen csak feltüntetnek. Belső drámái Bangkokból vagy San Franciscóból nézve családi zsörtölődések. Vannak jobb helyek nála, de vannak rosszabbak is, kudarcaival is bensőséges. Kétségtelen, ennek a kis országnak az értelmisége óvatos kultúrájával elég vidékies. De nem az a falusi tanítónő, aki a világról nem sokat tud, de a növendékeiről sokat tud. A férj sem az, aki szájtátva lesi újszülött lánya fejét a felesége mellén: pirosodik-e már a szopástól? A fegyenc sem, aki behunyt szemmel, zárkája falának támaszkodva, egy régi nyaralás képeinek előhívásán fáradozik. A pincérnő sem, aki letenyerel a vendég asztalára, és azt mondja: ma este hétkor végzem, várjon meg a túloldalon. Az öregasszony sem, aki a vonaton eldicsekszik, hogy unokája olyan könyvekből tanul, amelyekből ő egy szót sem ért. Az ápolónő sem, aki az intenzív osztályon egy hidegen verítékező homlokot simogat.”
Vannak jobb helyek nála, de vannak rosszabbak is. Az embereket itt sem nehezebb szeretni, mint bárhol máshol a világon. Konrád bölcsessége abban is megnyilvánult, hogy nem a rendszerrel mérte magát. Szerencsés volt, mert észre tudta venni maga körül a mindenséget. Ha papírzacskóból evett töpörtyűt egy budapesti padon vagy a francia séf remekművét egy párizsi étteremben, mindig teljes volt az élet. Ha nem tartózkodnánk a nagy szavaktól, és szemünk lenne a látásra, azt mondanánk, kegyelemmel teljes.
Konrád Györgynek biztosan volt szeme a látásra. Amikor megtudta, hogy az egyik lányom az egyik belvárosi gimnáziumba megy, elmesélte, hogy ő az iskola szomszédságában vészelte át 1944/45 telét. A német hadsereg az épületet az orosz előrenyomulás miatt a tervezettnél gyorsabban ürítette ki, az élelem nagy része ott maradt. A környék lakóihoz hasonlóan a Konrád testvérek is elmentek lencséért, lisztért, konzervért, bármit találtak, több volt a semminél. Az egyik ládán egy halott német katona feküdt. Szegény fiú, milyen fiatal volt, mondta róla hatvan évvel később Konrád György. A magyar író egyszerre idézte fel a túlélő zsidó fiút és a nála néhány évvel idősebb német katonát, az egyik áldozat volt, a másik bűnös is, ha tehetett róla, ha nem. Konrád György képes volt észrevenni, hogy a másik oldalon is emberek állnak, akiknek arcuk van, amely jobban látszik az egyenruhánál. Konrádtól értettem meg, hogy a felülemelkedés a lélek életben maradásának a feltétele; és hogy az tud írni, aki az ellenségében is képes meglátni az embert. Mert talán „egy puskalövés se esne, ha mindenkinek lenne ideje egy félóra hosszat gondolkodni azon, hogy vajon csakugyan meg akarja-e ölni azt a másik embert, akit így, gondolkodás nélkül kapkodva lelő”.
Utolsó találkozásunkkor szóba került, hogy szülőként mennyire aggaszt engem, hogy a gyerekeim kezdik természetesnek tartani a nyolcvanas években magától értetődő kettős beszédet, ami Konrád életében fél évszázadig kitartott. Azt mondta, a világhoz az is hozzátartozik, hogy néha ne legyen olyan jó. A gyerekek ki fogják bírni, megedződnek, nem kell félteni őket. Végül úgyis ők maradnak itt, a gyerekek.
Konrád György a magyar irodalomtörténet számára elsősorban A látogató írója marad. De ott lesz mellette A cinkos, A városalapító, az önéletrajzok szomorú bölcsessége, az esszék éleslátása. A könyvek és írójuk nem választhatóak külön, de legalábbis párhuzamosak. Konrád életrajza, személyisége, de még halk, mély hangja is azt a hétköznapi heroizmust mutatta, ahogyan az ember az ellenséges környezetben is megpróbál otthont teremteni, mert az a dolga. Ennek pedig része volt, hogy ne sértődjön meg a sorsra, de ne is béküljön meg vele. Emelkedjen fölé: megértéssel nézze azt, amivel nem ért egyet, sőt talán azt is, ami a vesztére tör. Ne fogadja el a világot, de próbálja megérteni. És szeretni is, hiába nehéz.
A látogató zárómondata szerint egyikünk beszél, a másikunk hallgat, legalább együtt vagyunk. Konrád György most elutazott, hazatért. Most így leszünk együtt. Csak megtartjuk egymást szélfúvásban is.
