A halál arca

Michel Houellebecq: A harcmező kiterjesztése

A szereplők számára előbb-utóbb elkerülhetetlenül bebizonyosodik, hogy a lét alapvetően értelmetlen, ők pedig vagy cinikusan elfogadják ezt, vagy elindulnak az önpusztítás rögös útján.

„Az emberi kapcsolatok fokozatos leépülése óhatatlanul is felvet néhány kérdést, ami a regényírást illeti.” (48.)

Michel Houellebecq hasonló szerepet tölt be a kortárs európai irodalomban, mint a múlt század első felében André Gide. Ahogy Gide könyveit, úgy Houellebecq-éit is lázas érdeklődéssel várja a közönség, új regényeik megjelenése pedig egyszerre jelent botrányt és szenzációt. Houellebecq maga is rájátszik a botrányhős író szerepére, hiszen mi is jelenthetne jobb reklámot az új könyvek számára, mint egy kis felháborodás. Ahogy Gide, úgy Houellebecq is tudatosan keresi azokat a beszédtémákat, melyeknek már puszta említésével is képes lehet pofon ütni a kortárs közízlést. Az irodalmi botrányok sorát a Behódolás megjelenése tetőzte be, a regény hónapokon át tartó vitát eredményezett, amely a politikai fórumokra is begyűrűzött. Egyelőre eldönthetetlen kérdés, hogy soron következő alkotásaival képes lehet-e akár csak megközelíteni A térkép és a táj által keltett szenzációt (ezzel a regénnyel nyerte el a Goncourt-díjat) vagy a Behódolás által gerjesztett vitát, de rosszul tennénk, ha alábecsülnénk a szerzőt.

Amikor 2013-ban, a könyvfesztivál vendégeként, Budapesten adott elő, Houellebecq azt mondta, „hogy az ő műveit a megjelenésük sorrendjében érdemes olvasni, mint ahogy minden íróét.” (Bódi 2013.) A magyar nyelvű olvasónak egész mostanáig nem volt lehetősége erre, hiszen a szerző első regénye, amely még 1994-ben készült el, csak 2016-ban jelent meg itthon. A műfordítást ezúttal is Tótfalusi Ágnes, Houellebecq avatott fordítója készítette. Ez a könyv tette a Houellebecq nevét ismertté hazájában, a kötet iránti érdeklődést jelzi, hogy 1999-ben megf ilm esítették. Külön érdekesség, hogy a szöveg angol nyelvű címe pusztán ennyi: Whatever. Az angol szócska egyszerre hat talányosan és provokatívan, akár egy Bukowski-művet is odaképzelhetünk mögéje – persze csak ha elfelejtjük, hogy mekkora különbség van a két szerző prózanyelve között.

Ha tehát létezik olyan olvasó, aki követni szeretné az idézett „szerzői utasítást”, megnyílt rá lehetősége, hogy megjelenési sorrendben olvassa végig a regényeket. A kortárs magyar olvasók többsége azonban arra kényszerül, hogy visszafelé olvassa az életművet, azaz a későbbi alkotások főmotívumainak első felbukkanásait keresse Houellebecq regényírói pályakezdésénél. Már a kötet fülszövege is erre az olvasásmódra irányítja a figyelmet, hiszen ez a paratextus is a későbbi életmű felől határozza meg a regény helyzetét.

Tévedés lenne azonban, ha azt mondanánk, hogy A harcmező kiterjesztése Houellebecq első jelentős műve. 1991-ben ugyanis már publikált egy monográfiát, melyet a híres amerikai író, H. P. Lovecraft életművének szentelt. Lovecraftot ma elsősorban horror megújítójaként tartják számon, aki olykor a fantasy és a sci-fi műfaji elemeit is beépítette elbeszéléseibe. Bár napjainkban hatalmas rajongótáborral rendelkezik, könnyen beleeshetünk abba a csapdába, hogy pusztán a szórakoztató irodalom területére utaljuk műveit – ezzel pedig jelentőségének elismeréséről is lemondunk. Ezen a ponton óhatatlanul is felmerül a kérdés, hogy egyáltalán mi köze lehet egymáshoz a két szerzőnek? Hiszen Lovecraft túlvilági lényekről, földönkívüliekről és boszorkányokról írt, Houellebecq pedig depressziós informatikusokról és kiégett tanárokról, akiknek nem a történelem előtti idők rettenetével kell viaskodniuk, hanem halálközeli állapotba isszák (és dohányozzák) magukat. Mégsem mondhatjuk azonban, hogy nincs találkozási pont kettejük látásmódjában – sőt, éppen írói világuk távolsága ad okot a gyanakvásra. Ezt a találkozási pontot elsősorban a hősök elidegenedettségében kereshetjük: a rettegés és a magány mindkét írói világnak fontos része. Houellebecq szerint mindkettejük művészetét ugyanez a civilizációs alapélmény termékenyítette meg – csakhogy mindezt Lovecraft mitikus formába öntötte, míg Houellebecq a szélsőségesen realisztikus elbeszélésmódot választotta (a sci-fi iránti érdeklődését pedig ügyesebben álcázta). A Lovecraft-monográfia angol nyelven is megjelent, meglepő érdekesség, hogy a fordításhoz pedig maga Stephen King írt előszót – a könyv amerikai recenzense szerint azonban nem bizonyult Houellebecq értő olvasójának. (Gessen 2005.)

Azért térek ki erre a monográfiára, mert Houellebecq már ebben a korai művében kifejti A harcmező kiterjesztésének filozófiai alaptézisét: „Az emberi lény értékét manapság gazdasági hatékonysága és erotikus potenciálja szerint mérik, ez az a két dolog, amit Lovecraft a legmélyebben megvetett.” (idézi: Gessen 2005.) Az értékek áthelyeződéséért pedig már ebben a könyvében is a liberális kapitalizmus társadalomfelfogását teszi felelőssé, csakúgy, mint első regényében. Houellebecq megközelítése szerint a liberalizmus már nemcsak a gazdaság fölött uralkodik, hanem a szexualitás értelmezései fölé is kiterjesztette hatalmát. Ezek a gondolatok későbbi regényeiben – akár kimondatlan formában is – felfedezhetők, hiszen hőseit ugyanaz a kiüresedettség hajszolja önpusztításba és agresszióba, amely áthatja és megsemmisíti a művészetet (A térkép és a táj) és belülről emészti fel a Nyugatot (Behódolás).

Houellebecq világában a veszély nem kívülről fenyegeti az ember saját életterét (ahogy Lovecraft gonosz lényei teszik), a rettegés forrása itt maga a végletekig automatizálódott társadalom. A Houellebecq által felvázolt társadalom egy tökéletesen működő, önjáró gépezet, amely rég függetlenítette magát az egyes emberek lététől. Erre a társadalomábrázolásra az elbeszélő egyik odavetett megjegyzése jelenti a legjobb példát, aki egy olyan környéken dolgozik, amely egy holdbéli tájra vagy háborús övezetre hasonlít, „de erről szó sincs, csak működésbe lépett a városrendezési elv.” (23. Saját kiemelés.) A társadalom automata gépezete tehát működésbe lép, Houellebecq hősei pedig éppen attól szenvednek, hogy a gép tőlük függetlenül is ugyanúgy működésbe lép, sőt, nélkülük is boldogan zakatol. A szereplők számára előbb-utóbb elkerülhetetlenül bebizonyosodik, hogy a lét alapvetően értelmetlen, ők pedig vagy cinikusan elfogadják ezt, vagy elindulnak az önpusztítás rögös útján. A harcmező kiterjesztésének elbeszélője is ezen a válaszúton áll: „A világ szerkezete fájdalmas, elfogadhatatlan.” (19.)

A regény narrátora (és egyben főhőse) egy harmincas éveiben járó, depresszív informatikus. A hős egy jól menő vállalatnál dolgozik, amely „versenyképes cég, irigylésre méltó hírnévnek örvend a szakmában; minden szempontból nézve jó munkahely.” (22–23.) Hősünk viszonylag jól keres, szép karrierre van kilátása, „szexuális téren viszont jóval kevésbé látványos a siker.” (19.) Kapcsolatai mindig megfeneklettek, utolsó barátnője tönkretette, önbecsüléséből már csak romok maradtak. Egy odavetett megjegyzéséből tudjuk meg, hogy túl van egy sikertelen öngyilkossági kísérleten. Ezzel el is érkeztünk Houellebecq regényeinek állandó témájához, a szexuális frusztrációhoz. A regény elbeszélőjének ilyen téren nem éppen irigylésre méltó a helyzete, két éve nem volt nővel, pornómoziba megy, szextelefont hívogat. Ha lehet még rontani a helyzeten: nem fizeti ki a beszélgetést (ezt onnan tudjuk meg, hogy fizetési felszólítást kap miatta).

A szexuális frusztráció azonban nem a névtelen főhőst sújtja a legerősebben. Van egy szereplő, akihez képest az ő élete egyenesen királyinak látszik. Tisserand, a narrátor kollégája és útitársa, menthetetlenül csúnya. Tisserand 28 éves és szűz, a nők látni sem bírják, ő pedig kétségbeesetten üldözi őket. Tisserand ellenpontját egy másik karakter, Jean-Pierre Buvet jelenti. Buvet egy pap, aki képtelen megtartani a cölibátust. Egyházmegyéje kiürült, szentmiséit alig néhányan látogatják. A sors – azaz Houellebecq – iróniája, hogy a papot pont az az ápolónő csábítja el, aki halálba küldte a templom egyik utolsó látogatóját – egy öregasszonyt, akinek lett volna esélye a gyógyulásra. A szélsőségesen automatizált és szélsőségesen liberális (ez a szó a regény gondolati szerkezetének egyik kulcsfogalma) világban az egészségesek és erősek számára minden megengedett, a gyengéket és elesetteket azonban félrelökik az útból. Jó példát jelent erre a műben egymás után szereplő búcsúbulik hangulata. Az ifjú tehetséget vidáman, szinte hősként búcsúztatják első munkahelyéről, míg a tisztességben megvénült, nyugdíjba vonuló informatikus távozásának titokban örülnek. A lyukkártyák idejéből itt maradt öregre komoly feladatot már nem lehetett rábízni.

Ha hajlamosak vagyunk a derűlátásra, a liberális kapitalizmust elképzelhetjük egy igazságos rendszerként, amely a jól dolgozókat jutalmazza, az elesetteket pedig segíti. Nos, Houellebecq nem így gondolkodik. A liberális államot – visszatérő módon – harcmezőként metaforizálja. (18; 112.) Az egyénnek nemcsak az anyagi javak birtoklásáért kell megharcolnia (ahogy a marxista felfogás hangsúlyozza), Houellebecq szerint a szexualitás térfelén legalább annyira öldöklő küzdelem folyik. A problémát a regény legfontosabb (a hátlapon külön kiemelt) gondolatmenete szerint: „A gazdasági liberalizmus a harcmező kiterjesztését jelenti, minden életkorra és minden társadalmi osztályra. Ugyanígy: a szexuális liberalizmus a harcmező kiterjesztését jelenti, minden életkorra és minden társadalmi osztályra.” (112.) Ez a gondolat szorosan kapcsolódik az említett Lovecraft-monográfia filozófiai hátteréhez. A gondoskodó állam tehát csak látszat, a liberális társadalom természetéből adódóan legalább annyira kegyetlen, mintha maga lenne a bellum omnium contra omnes. A győztesek mindent megkaphatnak, a veszteseknek semmi sem jut. Aki pedig már harcolni sem képes, a szemétdombra kerül. Így esik, hogy Tisserand gazdasági téren a győztesek, szexuális téren a vesztesek közé kerül. Egy egészségesebb világban Tisserand találhatna társat, ahogy a pap is megtarthatná a cölibátust, a regényben ábrázolt társadalom dinamikája azonban mindkettejük bukását szükségszerűvé teszi.

Érdekes ellentét, hogy Lovecraft elbeszéléseinek általában a forma jelenti a gyenge pontját: a művek szerkezete gyakran széttartó, olykor kifejezetten következetlen. A pályakezdő Houellebecq-nek azonban mindene a forma, regényével többszörösen összetett szövegstruktúrát hoz létre. A mű három részre tagolódik, melyeket rövid fejezetek osztanak fel. A pár oldalas fejezetek elé gyankran cím vagy mottó kerül. A regényben betétek is szerepelnek, így kerülnek be a műbe az elbeszélő saját „állatmeséi”, melyeket azonban csak legnagyobb jóindulattal lehet beszuszakolni az állatmese fogalmi keretei közé. Ezek a betétek olykor a paródiáig menően túlretorizáltak, és leginkább a mű gondolati hátteréhez, mintsem a szigorúan vett cselekményéhez kapcsolódnának (a cselekmény egyébként is másodlagos ebben a könyvben). Ezek betétek azonban megbontják a regény struktúráját, a szöveg nélkülük is megállna a lábán. A mottók bárhonnan származhatnak, legyen az Szent Pál, Roland Barthes, egy Neil Young-dalszöveg vagy éppen egy buddhista meditáció. A főszövegbe ékelődő intertextusok és paratextusok megakasztják az olvasást – ezért is okoz némi kaján örömet, hogy a regényről szóló kritikát éppen egy mottóval kezdhetem.

A mű másik gyenge pontját a második rész zárófejezete jelenti. A cselekmény itt kellene elérje a csúcspontját: a magányos főhős szenteste bulizni viszi a még magányosabb Tisserand-t, aztán megpróbál sorozatgyilkost faragni szerencsétlen munkatársából. Ezen a ponton azonban meginog a regényszerkezet stabilitása. A hihetetlen fordulat megbontja a gondosan felépített, realisztikus és filozofikus elbeszélésmódot, amely a harmadik rész elején mindjárt vissza is tér. A narrációt az elbeszélői én hangsúlyos jelenléte jellemzi. A narrátor maga is regényíróként tűnik fel: „Az alább következő sorok egy regényt képeznek; úgy értem egy sor rövid történetet, amelyeknek én vagyok a főhőse.” (18.) Ezt a narrációs játékot a gyakori aposztrophék is felerősítik (a „kedves olvasó” megszólításai), csakúgy mint az íróként színre lépő elbeszélő által beemelt állatmesék (ezek a betétek álcázott intratextusokként is értelmezhetők).

A szövegben egy extratextuális kódot is felfedezhetünk: az informatikai nyelvekét. Hősünk rendszerelemző programfejlesztőként dolgozik, használja a Pascal nyelvet és a C++-t, mindent ismer, ami ehhez a munkához kell(ett a kilencvenes években). Az informatikusok tisztában vannak valamivel, amivel az átlagember nem: ők rálátnak a technológia új útjaira. Nem véletlen, hogy a regényben lépten-nyomon filozofáló informatikusokba botlunk. A filozófus informatikusok pedig látástól vakulásig dolgoznak. Az ő munkájuk miatt finomodik tovább a rejtélyes, nagy gépezet. Miattuk folytatódhat a harcmező kiterjesztése. A harc pedig egyre keményebb lesz. „És lassanként kibukkan a halál arca, teljes pompájában. A harmadik évezred csodálatosnak ígérkezik.” (21.) Az ezredforduló motívuma egyébként hasonlóan ironikus megközelítésben tűnik fel a Lanzarote szövegében is.

A regény zárlata különösen talányos, mintha csak Baudelaire valamelyik prózaversét olvasnánk. Az utolsó mondatok némi gyanakvásra adnak okot: „Elszalasztottam az élet célját. Délután két óra van.” (174.) A magyar olvasónak első ránézésre nem sokat jelent ez a két mondat. Eszünkbe juttathat viszont egy francia közmondást, amely szerint az utólag gondolkodó ember „két órakor keresi a delet.” Ez a közmondás szerepel Baudelaire egyik prózaversében, A hamis pénzben is (Szabó Lőrinc magyar fordításából hiányzik), értelmezési lehetőségeit pedig Derrida járja körül Az idő adományában.

A regény olvasója megengedheti magának azt a luxust, hogy vitába szálljon a mű filozófiai alapvetéseivel. Az optimista olvasó könnyedén félreteheti a narrátor érveit, ha fenn akarja tartani a társadalom „fejlődésébe” vetett hitét. Houellebecq elbeszélője szerint a „haladás” a harcmező kiterjesztését jelenti. Ebből következik, hogy a számára az ideális állapotot a társadalmi „fejlődés” (ha egyáltalán még beszélhetünk ilyesmiről) valamelyik korábbi stádiuma jelenti, amikor még nem mérgezte meg az emberek életét a túl sok választási lehetőség. Azonban ehhez a kijelentéshez is gyanakvóan fordulhatunk, már csak azért is, mert az elbeszélő erőnek erejével sulykolja tételét, ameddig az már szinte közhelyszerűvé válik. Nehéz dolog Houellebecq-nél is pesszimistább módon gondolkodni, ez csak akkor lehetséges, ha mind a jövőbe, mind a múltba vetett hitet feladjuk. A társadalom megmenthetősége nyitott kérdés marad – ahogy az is, hogy egyáltalán érdemes-e megmenteni.

Houellebecq olvasása után csak az tűnik biztosnak, hogy a harcmezőn egyetlen elv érvényesül: Vae victis!