Versek az íróasztal mélyéről
Dedinszky Erika emlékére
Péntek Imre
A nyolcvanas évek középén Keszthelyen laktam, Szombathelyről költöztem oda, valahogy nem jöttem ki az Életünk főszerkesztőjével, Pete Györggyel, ezért pár év után jobbnak láttam odébb állni. Keszthelyen pezsgő kulturális élet zajlott, s irodalmár is akadt egy-kettő. A törzsökös keszthelyi, Cséby Géza és Szeles Jóska verseket írt, a helyi közvélemény mindkettőt nagyra tartotta. Mondhatom, némi alappal. T. Feri tanárként, történészként csapódott hozzánk. Idővel Csengey Dénes — akkor már ismert név — is feltűnt a képben. Megunván a debreceni albérletet, itt hamarost kapott lakást, már egyik gyermekük is megszületett. A tanácselnök-helyettes gyakori látogatója volt körünknek, nem véletlenül. Novellákat írt, egy nagyon kedves, szeretetre méltó befolyásos hölgy volt, akinek a férje nyári szezonban több helyütt is fellépet tangóharmonika műsorával. Csoportunk díszpintye kétségtelen Major-Zala Lajos költő volt, aki túl azon, hogy az emigráció jeles alkotója volt, svájci lakosként vett egy kis villát Hévízen, s komoly irodalmi életet szervezett maga körül, köztük az emigráció néhány jeles figyelemre méltó személyiségét. De eljárt ezekre Németh János, az egerszegi kerámiaművész, Pécsi Gabriella költő, s néhányszor feltűnt Pete is Szombathelyről, de ő hamarosan elmaradt. Mit ad isten, idővel Lajos-napi összejövetelek mind szervezettebbek lettek, s Csurka István is gyakori vendégnek számított. Összegyűltünk barátok, ismerősök, többek közt a polgármester is. Afféle asztaltársaságként, kéziratokat olvastunk fel, a zenét a Kaláka Együttes szolgáltatta. Az elmaradt Életünk című folyóiratot hamarosan a Somogy váltotta fel, annak is főszerkesztő-helyettese Laczkó András kritikus, s vele az elmaradhatatlan, nagyon tisztelt Takáts Gyula.
Egyik ilyen összejövetlenen Laczkó szólt, hogy volna-e kedvem kritikát írni Dediszky Erika folyton valami más című verskötetéről. Ők ismerték egymást, én csak néhány versét láttam. Major-Zala Lajos is jó viszonyban volt vele, tudtuk, hogy Hollandiában él, gyakran jár Magyarországra, verseit is közlik a lapok, nem ismeretlen az itthoni irodalmi életben. Én pedig valódi kihívásnak éreztem a lehetőséget, hogy egy külhoni költőről írhatok.
Akkoriban a Keszthelyi Múzeumban dolgoztam irodalomtörténészként. A múzeumban szívélyes kapcsolatok szövődtek a munkatársak között, gyakran szerveztek kirándulást, néhányra én is elmentem. Nos, akkoriban már kaptunk néhányan meghívást a Magyar Műhely bécsi irodalmi tanácskozásaira, s éppen ilyen előtt hívott meg a múzeum igazgatója a pincéjébe, ahol sok finom itóka vonzotta a férfinépet. Az egyik kolléganőnk cigánykártya vetéssel szórakoztatta (elsősorban) a férfiakat – ők kíváncsibbak voltak -, s én sem hagytam ki a kivételes lehetőséget. Az én jóslatom arról szólt, hamarosan messzire utazom, megismerkedem egy külföldi nővel, és nagy szerelem lesz, aminek mindenféle egyéb következménye is támadnak… Ezt, persze, én nem vettem komolyan, bár akkoriban éppen válófélben voltam (ahogy Erika is), de a párválasztást nem ilyen jóslatokra bízta egyikünk sem. S mit mondjak? A jóslat szó szerint beteljesedett. Az írásom megjelent a Somogyban, Erika kíváncsi volt rá, Nagy Paliéktől hallott egyet-mást rólam. Nos, emlékeim , az Írószövetségben jöttünk össze; a találkozás kölcsönös öröm volt a számunkra. Engem az érett nő vonzott, és Erika vibráló intellektusa. Látott valamit bennem, és én is őbenne. Így aztán többször találkoztunk pesti lakásában, segítségére voltam a holland – magyar kulturális fesztivál szervezésében, amellyel őt bízták meg. Csak ismeretségünk alatt derült ki, hogy Erika nem disszidens volt, hanem 1956-ban, jóval a forradalom előtt fogadták el kivándorlási kérelmét — rokonai éltek Hollandiában. Tehát egy legális személy volt a hatóság szemében. Ezért kapott szerepet a debreceni Anyanyelvi Konferenciákon, aktív műfordító volt, művei sorra jelentek meg Magyarországon. (Ha lenne kiadói bátorság hozzá, megérdemelt volna egy gyűjteményes kötetet, de ennek még ma is lenne ideje…)
Épp a magyarországi holland kulturális fesztivál előkészítésén dolgozott, amikor 1985-ben Budapesten súlyos baleset érte. Memóriáját elvesztette, visszatért Hollandiába, élete 2022-ben ért véget.
Kettőnk kapcsolata rövid időre, néhány évre korlátozódott, és néhány vers született belőle. Az enyémek most kerülnek először nyilvánosságra. Az ő archívuma kallódik valahol…
Péntek Imre
D.E. emlékére
ébredés. éberálom
- jelenléted édessége ébreszt:
rádbomlok
. s befonlak széthullt pamutözönként
. melled kicsi csokoládé-kúpját
. számba simítom
/vagy te rám/
. az ébredés moccanásaival
. finom jeleket adsz – értem mindegyiket:
. bőröd szirom puhasága anyanyelvemen szólongat
. válaszolok
. majd szavakkal is megérintjük egymást - gyengéd fodrozódással összekavardul
két tisztuló tudatáram
/az éj hordalékai némán lebegnek alá…/
s szavainkkal is megérintjük a testünk:
a mozdulatok önkívülete eszméletünkben visszhangzik
minden friss fürge áttetsző : az álom elillant
de itt most kezdődik egy szédítő éberálom
. ezért botladoztunk héthatáron
. ócskult szerelmeken át
. az élőholt nyüzsgés maszkjai alatt riadozva
. gyomrunkban émelyítő
. csalódások hányingerével
. kétségbeesetten váltottunk „menettérti jegyet”
. Kelet és Nyugat misztériumjátékaira
. ügyes ügyeletes „gépkarú” szeretőket
. s próbáltuk egyetlen óriási ággyá ölelkezni
. a szögesdróttal kimért Hotel Európát
- néztünk hunyorgón /hiába/ annyi arcba szembe ölbe
míg el nem jött ez a reggel
. lemosva rólunk
. /igaz/ gyöngy izzadtsággal
bántás szenny förtelem
fúródva a jövő férgesült alakzatába
. mi történhetne még már
veled………………………………………
…………………………………………..velem
Kilépő
a játszmát feladtam nagyvonalú vesztes mész-puha arccal
krákogva egyet-kettőt / torkomon akadt ez a halszáj/ hajszál/
lesöpörni a táblát aztán söprés végig a pápai utcán
sportszerűtlen /elvégre nincs sportszerüzletem/
miért legyek én tisztességes? „kiderítenek” úgyis
adataim be vannak „táplálva” a kollektív számítógépbe
. …. ……… …. … … ………. ……….. ……………… ………. ……………
villanyújság villog zéró zéró „zéróra, gyerekek!”
fehér kendővel csapdossák az asztalt por /h/intés legyintés
„közveszélyews önhitt” ki maga kereste a/z /t/örvényt
így jutva magasabbra a nihi/l/istán
. csoki Mikulások!
. cikc/s/akkazérttis!
s akkor hosszan rám néztél zöld-zöld szemeddel
láttad
kudarcaim Möbius-szaladját „azon fut a mókus”
kacat-telepeim mélyén az elásott kincset
mélyhűtött pózaim mögött
az „iker-lényt” a sóvárgó embert
És ime tes/z/tté lőn az ige/n
kényszeres választásaim giccses moziplakátját
dühösen letépted
„az első ad ás el mar ad” az előre megváltott
/anya/jegyek érvénytelenek
komplexusaim bozótosában ösvényt irtottál
csillapíthatatlab játszó teret
siralmas titkaim gyufaskatulya-várkastélya
szétroppant tenyeredben „nincsen hetedik doboz”
érteni szavakkal
egymást
érinteni mozdulatokkal
az eszmélkedés meredélyéig
megfizettük a „kékszakállú percek” árát
. harminc ezüst (év) csörög idegen zsebekben
. törött tükörből feldult /v/ágyból
. léggömb maskarák libegnek kifelé
. keserű ihetetlen pót-kávé
lötyög csorba bögréinkben
fölötted örökös esős depressziós ég bolt
fölöttem kifeszített elnyűhetetlen régvolt
nem tartozunk már senkinek apró krajcárok csörögnek zsebünkben
hol /a/ a Land ……………………………………………………………………. a Föld
. létező/lélegző Vörös Sziget
. Nyár
. jel/mez-telen
. mezítláb
. a hullámok firkálta fövenyen
. összefogódzva
gyanutlan kilépünk gyanus nyomainkból
Nyügösködések
Ha elutazol, kedvetlen leszek és magányos,
keresni kezdem a „kapcsolatokat”,
szétzakadt szálakkal bibelődöm,
mintha érdekelnének…
Sokat fecsegek vagy soka hallgatok /el/:
s nincs nagy kedvem a levélíráshoz sem.
Már félek /meg/fogalmazni a félreérthetőség
/ön/kínzó csapdáit, amikbe beleesni – s vergődni
bennük! –látványnak talán tetszetős,
de máskülönben felettébb unalmas.
Akkor hát minek?
Ne adj Isten válaszolsz…
a válaszod mindig felkavar, kutatok –
bizonytalan elmével/kézzel – a mellékjelentések
messzire sodró/mélyre!/örvényeiben,
s az utalások útvesztőiben végleg
elveszítem „magam”, /rólad már nem is beszélve/.
Az „övön aluli ütésváltások”
megoldott övű szeretkezés helyett –
pótcselekvésnek sem hiányzanak.
Talán egy jó felületes telefonbeszélgetés
még segítene, – „ Hogy vagy? Mi újság a tengeri-
malaccal és és a nyúllal, kedvenceiddel? Hogy viselik
el a közös ketrecetm a közös tartás gyönyöreit?
Teszi-e még puha tappancsát a nyúl az ideges
tengerimalac homlokára – nyugatásul? Hol tartasz
a kerti gyomlálással? Táncóráidon kimerültél-e? Fogytak-e kilóid? A szokásos akupunktúra kezelés mennyire használt/ „melyen valahányszor erotikus képzelgések rohannak meg”? s hanghordozásodból próbálnám „olvasni ki”, valójában: Hogy vagy
Jelmondatunk /ilyenkor/ szívesen fölvésném a kéménybe korommal:
Itt és most. „Úgy, ahogy lehet.”
Ám ez is bizarr igyekezet, , kétes mocorgás bennem.
Ahol megvágtál, még vérzem, szivárványosan szivárgom.
/Ahol én teéged…gondolom még vérzel,szivárványosan szivárogsz…/
S valami mindig fájóbban, hegesebben forrad össze.
Ám erről sem mondok semmit,ha nem muszáj.
Kitépném magamból ölelkezéseink összetapadását,
elhallgatatnám öled és ágyékom megunhatatlan titkos
párbeszédét, …/miféle nyelven érintkeznek egymással, föl nem foghatom, miféle ősi kód, amely kinyitja a legrejtettebb zárakat…/.
Ilyenkor sóhajod és sóhajom elkeveredik testünk páráiban, illetában,
s nyálunk, nedveink kivánkozóan összefolynak, ahogy a kedves, párzó állatoknak. Ezt képtelenség elfeledni. A jó közönybe bugyoláltan várok, várlak, csuromerő várakozás vagyok, szétnyüzsgő ideiglenesség,/(amit egybeterelni nem érdemes…/ Ezt a szétrajzást csak te tudod összefogni.
Néha az égre te
kintek, ahol majd légifolyosók adnak kézrő-kézre – lassan telitődve mindazzal, amit akár szerelemnek is nevezhetnék…
A kép/let/ kifehérül
Holandia,, Hollandia….
/milyen enervált, puha szó…/,
felszálltál, folyton utazó,
s a távolság üvegfalára
tapadva lüktetek,
hangod hallom a telefonban
/membránok tánca/,
- a dobhártyám lassan bevérzik:
- bevallom azt is, amit nem –
- bevallom azt is, amit igen –
csak hiányod tátongó hiátusa
marad bevallhatatlan.
….
Ó. hilversumi éjszakák!
Érzem a fölásott föld szagát
a zavaros őszi kertben…
Érzem szorításod az ásónyelen
/mint régen a tenyeremen/,
ásol, hullámzik a föld, ez a megdermedt ásványi tenger;
dühödten, mintha magadba –
mintha titkos alagutat furnál
a sziszegve tekergő határok alatt –
de nem lehet de nem szabad:
s nem vagyok szabad én sem,
de fogadalmas cinkosod
ebbena rejtvényes összesküvésban…
…
Simogatom a levegőt – valahol bőröddel érintkezik…
A beton kifutópályát – valahol repülőd alá tekerőzik…
…
Városunk már nem ugyanaz
. nem ugyanazok a házak,
zsugorodik a ránk szabott mérte,
árnyékunkkal betört ablakok szilánkja összevérez …
S fehérlik arcunk, mint a géz,
. a messzeségen átfehérlik,
s a levelek, a levelek
lángoló légihídján futok feléd
álmomban összeesésig.
befejez/het/etlen utóirat
tengelyig merül az elakadt szekér
méröldekre röpít örvényes ölú álom
nem érdekes már bármilyen áron
a szétnyílt sebszél kínzóan összeér
nincsen és mégis van csoda
nyílik a vérző szegfű kezedben
szándékod sikoltva tovalebben
eilindulsz és nem érsz oda
belémivódva átderengsz időmön
a pergő film állóképpé dremed
mindegy már ki ás és kinek vermet
hisztérikus emlékezik a bőröm
kitárulva a kéjes alkalomnak
ott fekszel az örök járdaszélen
nem leszel többé senkié sem
kívánhatatlanul gyönyörű szabad vagy
Holland motívum
minden úgy lesz mint régen mint a mesében
felépül /gyengélkedett/ a szorgos babaház
kanári-fejhangon magyaráz: igyaszép igyajó
igyaszép igyajó igyaszép igyajó igyaszép igyajó
teremtés- negatív Isten-negatív
szakadó lán szemek izzó karikái/n/
bubprékok „homogén világok” szállnak
/föl vagy le mindegy egyre megy/
sikoly a torokba visszatömve fuldokló kékülés
hátratekintve még: roskadó papír légihíd
leázó királynő bélyegarcok
a kagyló hangtalan bezárul
. a hal némán ellebeg
