Almási Miklós írása
Thomas Mann írta valamikor a háború után, hogy „Németország csak akkor talál magára, ha Marx olvasni fogja Hölderlint.”
Friedrich Hölderlin 1770-1843
Majdnem feledtem, hogy Hölderlin szülinapja van. TGM szólt és igaza volt. 1770 jeles esztendő volt: – ebben az évben született Hegel, Beethoven, és Hölderlin – annus mirabilis, hisz e három géniusz szinte egyszerre robbant be a világba.
Hölderlin kötészetének több olvasata lehetséges. Első ránézésre egyszerű dolgok szép elnevezésekkel szerepelnek (haza, hegyek, ösvény). Aztán ha németül is olvasod és összeveted a magyar fordítással kezded sejteni, hogy Hölderlinnél a szavak nem kifejeznek, hanem elrejtenek. Valami nyelv előtti (vagy nyelven túli) mítoszt sejtetnek, de csak sejtetnek, nem nevezik néven. (Na jó, Empedoklész halála című drámája direktben beszél, de lírája – rejtelmes, majdnem megfejthetetlen. Csak idekapom példaképp Az élet felénél című híres versét (Görgey Gábor fordításában):
Ó jaj, hol találom én, ha
tél van, a virágokat, hol
a napfényt,
s árnyékát a Földnek?
Falak állnak
hidegen, némán, a szélben
csattog a szélkakas.
A „néma falak”, majd utána a szélkakas, sejteti, hogy itt valami rejtett, titkos üzenet lapul, mint legjobb verseiben mindig. Amihez hozzá kell tennem, hogy a nagy versek (és ez Az élet felénél című a legtöbbet idézett, legnagyobb hatású műve) – szóval a nagy versek nyelvhez kötöttek: nem lehet őket teljes (mély, asszociatív) jelentésével más nyelven visszaadni. Itt például a „szélkakas” a németben Fahne, „zászlót” is jelent. Ha most ez utóbbi jelentést használom, és annak felhangja bejön, – hogy ti. a szélben zászlók csattognak – tökéletesen más felhangja van az egész versnek.
Ezért Hölderlin voltaképp a „költészet maga”. Azért sejtem így, mert nem is mindig értem, amit olvasok, tán, ha magamban többször elmondom… De nem. Az az igazság, hogy a titok Hölderlin lírájának dinamója. (Vagy, ahogy ő mondja: lírája „egy harang, mely ha egy hópehely esik rá, áthangolódik…” – most csak a kérdés mi az alaphangja és mivé hangolódik? Titok.)
Most, hogy az évfordulóra emlékezem, megértéséhez-értelmezéséhez két pólus között ingázhatok. Az egyik véglet Heidegger (Magyarázatok Hölderlin költészetéhez, című kis könyve, Szabó Csaba fordításában, 1998). Nem lettem tőle okosabb, Heidegger a mítoszt emeli négyzetre, egy-egy szónál/mondatnál megáll és… inkább nem fikázok. A másik pólus Peter Weiss Hölderlin című drámája, (1971), amiben fura dolgokat találok. 1789-ben (a Bastille lerombolása hírén) Hölderlin, Hegellel, Fichtével együtt lelkesedett a francia forradalomért. Társai később (jött a Terreur, meg Napóleon) belátták a radikalizmus képtelenségét, elhagyták a lelkesült frankomániát, Hölderlin viszont élete végéig kitartott jakobinus eszméi mellett. Csak bujkálnia kellett, mondja Weiss. Toronyba zárt életének felét (negyven évet) e titka rejtésére áldozta: nem volt bolond, mint ahogy állították róla orvosok, kórházak, barátok. „Megkésett jakobinus” volt és maradt, ezt rejtette (mondja Weiss) a csendes elmebaj álarca mögé. A bizonyíték az Empedoklész halála című drámatöredéke, amiben „a királyok korának végét” vizionálja, de hőse öngyilkosságával – hiszen az Etna lángtorkába veti magát – e forradalmár és víziója lehetetlenségét illusztrálta volna. Hm. De Weiss nincs egyedül. Thomas Mann írta valamikor a háború után, hogy „Németország csak akkor talál magára, ha Marx olvasni fogja Hölderlint.” Nos: Weiss drámájában ezek ketten még vitatkoznak is… De Hölderlin igazi, úgy értem mai megértéséhez (nekem) ez se segít. Csak a csodálat marad.
Hölderlin, a szenvedő lírikus – felhőjáró. Az ókori görögség mániákusa. És közben ott volt élete nagy szerelme, Susette Gontrads, ami plátói maradt, és szerelmüket a görög istenek felhőiben élték ki. De a szenvedélyt Hyperion című regényében élte ki. (Mikor a bankárfeleség, Susette, Hölderlin himnuszaiban: Diotima, a házi balhék és betegségek után eltávozott az élők sorából, Hölderlinnél megjelentek a torzult ész első jelei, következett a kórházi kínzás, majd a negyvenéves toronyfogság Tübingenben.) Menekülés és fájdalom: a nagy líra szülői.
Hát e két pólus között lehet valahol nagyságának titka. Nekem sem a heideggeri istenítés (és nyelvfilozófiai értelmezése), sem Peter Weiss forradalmi életátirata nem jön be. Mert nem találom benne a szenvedő, könnyező és hőssé magasztosuló lírikust, a szerelmest, a világmegváltót, és a líra máig talányos csodáját. Mert Hölderlin – a költő, a bolond, a toronyba zárt magányos lírikus – sehová sem sorolható be: kiesik a Goethe-Schiller klasszikából, ki a romantikából, mondanám, hogy a német irodalomból is. Hölderlin: csak ő maga, a felfoghatatlan.
Pedig ma is felkapod a fejed, ha olvasod. Figyelj csak:
„A tömegnek csak az tetszik, aminek piaci értéke van, és a szolgalélek csak az erőszakot tiszteli.”
Kétszázötven év – ez a temetetlen, megfejthetetlen, feledésbe merült, és újra ifjúként kísértő Hölderlin.
