Hiánypótlás – a Nyugat határain

|

Tarján Tamás: A Nyugat égtájai

Tarján biztos kézzel helyez összefüggésbe műveket, mutat rá érdekfeszítő párhuzamokra, tekint ki írók szakmai és személyes kapcsolatára.

000014702_tarjan_tamas-lead.jpg.jpg_orig

Tarján Tamás

Mire gondolhat az egyszeri olvasó, ha – már a címben is jelzetten – egy Nyugatról szóló tanulmánykötetet fog a kezébe? Valószínűsíthető előzetes várakozásaival ellentétben meglepetésként érheti, hogy nem az Ady-Babits-Kosztolányi hármassal indul a kötet – sőt a triumvirátus tagjai közül kettőnek nem is szentel önálló tanulmányt a szerző.

Tarján Tamás A Nyugat égtájai című könyve a Nyugat 100+1 (2009) tanulmánykötet folytatása, amely a folyóirat centenáriumára írt tanulmányokat tartalmazta. A szerző, saját bevallása szerint, szükségét érezte egy „második rész” kiadásának: ennek eredménye aktuális munkája. A folytatásjelleget Tarján a címmel is hangsúlyosabbá kívánta tenni, így a Bródytól kölcsönzött „vigasz az irodalomban?” sor csak alcímként jelenik meg.

A Nyugat égtájai borítójában is a 2009-es kötetet idézi, amelyen Beck Ödön Fülöp Mikes Kelement ábrázoló érméje található. Ez ismerős lehet a Nyugat címlapjáról, hiszen az emblematikus érmét szintén Beck készítette: azon is Mikes szerepel, azonban néhány jelentékeny eltérés is észlelhető a kettő között mind a feliratban, mind Mikes ábrázolásában.

A borítót ily módon megvizsgálva, de a kötetet még ki sem nyitva máris látható, hogy a Nyugathoz ezer szállal kapcsolódó mű van az olvasó kezében. Kapcsolódik – de mégsem a szokványos módon: ismerős is az érme, de mégsem ugyanaz; a Nyugatról van szó, de nem teljesen, hiszen az égtájai kerülnek előtérbe, az alcím pedig Bródytól származik, aki nem tipikusan nyugatos szerző.

A hátlapon olvasható néhány soros bevezető segít értelmezni ezt a kettősséget: megtudhatjuk belőle, hogy a szerző miért tartja fontosnak, hogy 2016-ban újabb tanulmányokat közöljön a Nyugatról, a Nyugathoz kötődő alkotókról, és azt is előrevetíti, hogy milyen írásokra számíthat az olvasó, hiszen a cél „olyan anyagot keresni, amely eddig kevéssé jelenítette meg magát a kutatók, oktatók érdeklődésének homlokterében.” Az így keltett várakozásnak a kötetbe következetesen beválogatott tanulmányok eleget tesznek: valóban kevesebbet elemzett művekről, szerzőkről van szó – a tartalomjegyzéket felcsapva rögtön Major Henrik nevével és Don Quixote kisasszony című művel találkozhatunk.

1210397

Tarján a kötetben folyamatosan tanúbizonyságát adja alapos szakmai ismereteinek, széleskörű olvasottságának: biztos kézzel helyez összefüggésbe műveket, mutat rá érdekfeszítő párhuzamokra, tekint ki írók szakmai és személyes kapcsolatára. A Karinthy Szomoryja alcímű tanulmányban meggyőződhetünk a nevezett két alkotó életművében való jártasságáról, a Titokidegenség című írásban pedig Gárdonyi életrajzában, recepciójában és a korabeli viszonyokban való elmélyültségéről.

A kötetben egymással váltakozva hosszabb, kifejtettebb tanulmányok és rövidebb, inkább utalásszerű felvetések olvashatók, melyek gondolatébresztőek, de több esetben kívánná az olvasó a mélyebb elemzést, részletesebb kifejtést, szeretné, ha a szerző jobban kibontaná észrevételeit.

A válogatásban összesen tíz írás kapott helyet, amelyek nagy része eredetileg 2014-2015-ben jelent meg, a Nyugat-centenárium után, a folyóirat valamely alkotójának kerek évfordulójára időzítve: tanulmányokból és konferencia-előadásokból dolgozta át őket a szerző a kötet egységessége érdekében.

Így került a könyvbe az 1913-ban kiadott, a recepcióban elhanyagolt Major Henrik panoptikuma, melyről szinte csak a megjelenésekor és a centenárium alkalmával születtek írások. (Bár Tarján Tamás kritikája is 2013-as, hangsúlyozza, hogy a mű nemcsak az évforduló miatt eleven.) A könyvet nyitó tanulmány jól példázza, mire számíthat az olvasó a további írásokban: a szerző lényegre törő összefoglalót ad a karikatúra-kötetről, a művészről, a megjelenésről és a mű visszhangjáról is. Tarján kitér a kötet könyvszerűségének vizsgálatára; bemutatja Major jellemző technikáit; a rajzokat általánosságban és egy-egy kiemelt példán keresztül is elemzi; nemcsak a megrajzoltakkal foglalkozik, hanem a hiányokra is felhívja a figyelmet (pl. Babits, Tersánszky), hiszen azok ugyanúgy beszédesek lehetnek.

Talán ebből a rövid összefoglalóból is látható az a széleskörű tájékozottság és megalapozott elemzési eljárás, ami jellemzi a kötetet, melynek többi darabjában is megbizonyosodhatunk Tarján Tamás elemzői kvalitásairól, irodalomtörténeti és – egyáltalán nem magától értetődő, az irodalomtudomány határterületein mozgó – művészettörténeti, színháztudományi stb. tudásáról, melyet a szerző nem enciklopédikus tudálékossággal, hanem a tanulmányok inherens részeként tár az olvasó elé, elősegítve ezzel a mélyebb megértést és a korban való könnyebb tájékozódást. Így például a Min nevetett, akin nevettek című, Herman Ottóról szóló és A Fortunátus balszerencséje című, egy Móricz-dráma színházi bemutatóját, előkészítését, utóéletét feltáró tanulmány is kitekint a szűken vett irodalomtudományon kívüli területekre.

A tanulmányok egyik lényeges vonása azok aktualitása. Ezzel a jellemzővel a Rejtő Jenőről szóló írás kétszeresen is bír: nemcsak az író születésének 110. évfordulója miatt, hanem a Rejtő-hagyaték jelentékeny részének feldolgozása okán is, amelynek eredménye Az ellopott tragédia című kötet lett – melyben A Nyugat égtájai oldalain olvasható tanulmány is megjelent. Tarján ebben az írásában hitet tesz amellett, hogy az irodalomtudomány tartozott Az ellopott tragédiával ennek a „remekírónak”.

Ebből a nem feltétlenül konszenzusos minősítésből is látszik, hogy Tarján Tamás – ígéretéhez híven – nem marad a piedesztálra állított szerzők és művek, a szűken vett kánon biztonságos talaján. Nem megy szembe mindenáron az irodalmi közízléssel vagy a recepció ítéletével, de vállaltan, hangsúlyosan minősít és újragondol. Olvasóként igazán üdítő tapasztalat, hogy általa (is) gyengébbnek értékelt műveket vesz komolyan és elemez (például Don Qiuxote kisasszony, Rekőttes); ami nemcsak a redundancia és „túlelemzés” elkerülése miatt szerencsés, de a közepesnek vagy gyengébbnek minősített alkotások erősségeit-gyengeségeit kiemelve színesebb képet alkothatunk ezáltal a szerzőkről és korukról egyaránt.

A szerző a kötet tematikáját tekintve is egyéni, sajátos utat választott – de legalábbis nem egyértelmű Babits kapcsán bemutatni a paródiaműfaj változásait vagy a játékmotívumot vizsgálni Szép Ernő sportverseiben. A tanulmányok a felhalmozott és utalásszerűen érzékeltetett tudásanyag elképesztő mennyisége ellenére is gördülékeny stílusúak, sok esetben esszéisztikus jellegűek. Ehhez az is hozzátartozik, hogy a szerző sokszor kitér az elemzett műhöz, szerzőhöz, a leírt jelenséghez való személyes kapcsolatára, az adott írás személyes motivációira. S bár a szigorúbb, fegyelmezettebb stílushoz szokott olvasók ezt bízvást felróhatnák a szerzőnek, e gesztusok mit sem vonnak le a tanulmányok egyértelmű erényeiből: frissítő elemzési és megközelítésmódjukból, a szerző hiánypótló választásaiból és a felhalmozott s elénk tárt, széleskörű szakmai tudásból.

Tarján Tamás: A Nyugat égtájai. Pont Kiadó, 2016, 110 oldal, 2625 Ft

CÍMKÉK: