Emlékekből és döntésekből felépülő élet
Egzisztencialista vonások Jón Kalman Stefánsson Hiányod maga a sötétség című regényében[1]
Jón Kalman Stefánsson fotó: Tövissi Bence
Az utóbbi időben sokszor, szakavatott filozófusoktól is hallottam azt a véleményt, hogy az egzisztencializmus mint filozófiai irányzat Sartre munkásságával lezárult, következésképp a mai egzisztenciafilozófia kutatásokat legfeljebb történeti érdeklődés mozgathatja. Ez a gondolatmenet éppúgy megdöbbent, mint az, amikor az analitikus filozófia iránti elköteleződés a kontinentális filozófia relevanciájának tagadásába csap át, sőt egyenesen halottnak nyilvánítja a kontinentális filozófiát, elfeledve, hogy az analitikus irányzat is a kontinentális vonal többszázéves – vagy tágabban értve: kétezerötszázéves – hagyományából indul ki. Egzisztenciafilozófiával foglalkozó kutatóként reagálhatnék hosszú érvelésekkel, tízoldalas tanulmányokkal az egzisztencializmust érő kritikákra, de őszintén szólva az sem teljesen világos számomra, hogyan lehetne zárójelbe tenni, ad absurdum, kiradírozni az egzisztenciáról, a saját létezésünkről, a sajátságos életünkről, a hiteles énről és a hiteles énünkhöz, önmagunkhoz eljuttató döntésekről szóló filozófiát egy olyan világban, ahol lépten-nyomon az egyediség megkérdőjelezésébe botlunk. Sőt, a technológiai fejlődés, a mesterséges intelligencia térnyerése igazán érces hangon szegezi nekünk az emberi élet jelentőségére, különlegességére vonatkozó kérdést. A tudományos, filozófiai megközelítések iránt érdeklődőknek ajánlom az Olay Csaba szerkesztésében megjelent Klasszikus egzisztencializmus című kötetet, amely az egzisztenciafilozófia történetének áttekintése mellett az irányzat kortárs relevanciáját is taglalja, kiváló filozófusok tanulmányain keresztül. Emellett azt is észre kell venni, hogy az egzisztencialista filozófia továbbélése, értelmezése és újraértelmezése milyen nagy hatással van a kortárs pszichológiára, kiváltképp az egzisztenciális pszichológia irányzatára, ez a hatás – hogy csak egy ismert példát említsek – remekül tetten érhető a Magyarországon is igen népszerű Irvin D. Yalom munkásságában.
Az egzisztenciafilozófia pszichológia terepén való megjelenése ösztönzött arra, hogy a Kierkegaard és a fordulat előtti Heidegger filozófiájára fókuszáló kutatásaim mellett egzisztencialista vonásokat ne csak a filozófia közvetlen közelében keressem. A kortárs színházi előadásokban és a szépirodalmi alkotásokban is fürkészni kezdtem az egzisztencialista mozzanatokat, amelyek azt tükrözik, hogy az egzisztencializmus nagyon is élő irányzat. Az persze változó, hogy mennyire élénken vagy mennyire explicit módon reflektálnak az egzisztenciafilozófiai gondolatokkal dolgozó alkotások a hagyományra, de most egy olyan regényről írok, amelyben az irodalom- és filozófiatörténeti hagyomány is élénken megjelenik, de mégis a jelenbe ágyazottan látjuk. Talán úgy lehetne összefoglalni a regényt, hogy olyan egzisztenciális kérdéseket vet fel, amelyek történelmi koroktól függetlenül, mindig is ott fungálnak az emberek gondolataiban.
Jón Kalman Stefánsson Hiányod maga a sötétség című, rendkívül szövevényes, sok réteget mozgásba hozó regényéről van szó, amelynek cselekménye nemcsak több szálon fut, de több idősíkon is. A regényben először felbukkanó, majd újra és újra visszatérő narrátor emlékezetkiesésben szenved, csupán néhány halvány emlékbe tud kapaszkodni, miközben az igazán lényeges, életének sarokköveit jelentő emlékei elvesztek, olyannyira, hogy lényegében elfelejtette önmagát. Először egy régi ismerősével látjuk, majd egy Elvis Presley emlékére szervezett vacsorára való készülődés kellős közepén találjuk a névtelen narrátort és saját magunkat is, egy hotelben, ahol az emlék- és énvesztett narrátor találkozik egykori szerelmével, ő Sóley, aki a szálláshelyen dolgozik. Az emlékek felidézése azonban különös módon történik: korábbi életének egyes élményeit és érzéseit újraélheti. Az emlékezés horizontja azonban még tágasabbá válik, a narrátor kísérőt is kap a történeti perspektívákat sem nélkülöző emlékezéshez, a sofőr személyében, aki hol pap, hol pedig ördög alakjában kíséri a narrátort és nemritkán szembe is állítja a történetszövés nehézségeivel, miközben írásra ösztönzi. Nem pokoljárást és nem is nagyívű történelmi bolyongást látunk, de különféle emberi sorsok tárulnak elénk és az eltérő életek olyan metszéspontjai, amelyek csak akkor láthatóak, ha az egyéni életekre fókuszálunk. Pedig különös ismétlődések nem csupán a narrátor életén belül történnek meg Stefánsson regényében, hanem több szereplő esetében is láthatjuk, akár egyazon családon belül, akár többszáz éven átívelő módon. Ezek a sors-összefonódások adják a regény történetét, amelyben a végesség, a halállal való szembenézés mindvégig, minden történetszálban hangsúlyos, mégis úgy tűnik, hogy Stefánsson végtelenné alakítja a végest, épp a sorsok egymásba csúsztatása révén. Ám – azt hiszem – a végesség végtelenségbe hajlítása a regény témáira nézvést is szimbolikus. Ilyesféle végesből merített végtelent látunk egyrészt a véges életben felbukkanó múlhatatlan, végeláthatatlannak tűnő érzésekben, mint a történetláncolat egyik kiindulási pontjaként szolgáló, egész életen át tartó, a szeretett másik halálát is túlélő szerelemben, másrészt pedig a történetek láncolatát és az egymástól független emberi életek közötti, olykor évszázadokon is átívelő kapcsot jelentő sorsismétlődésekben.
Az emberi életek a maguk hétköznapiságában jelennek meg, első ránézésre esetlegesnek, tünékenynek és talán jelentéktelennek is látjuk a kötet mindennapiság anyagából gyúrt hőseit. Magunkra ismerünk bennük. Stefánsson regénye pedig azzal szembesít bennünket, hogy a mindennapi emberi életek korántsem jelentőség nélküliek, nem kallódunk, nem értelmetlenül bolyongunk a világban. A hétköznapi emberek hétköznapi élete és hétköznapi vágyai építik és tartják mozgásban a világot, legyen szó a földigilisztákról tanulmányt író, szegény, az értelmiségi közegtől távol élő anyáról, a vele szerelembe eső, házasságban élő, gondolataiban Hölderlinnel párbeszédbe lépő papról, a búskomor rockzenészről, vagy éppen a Kierkegaard-kutató tudósról. A végesség és az egyéni életek középpontba helyezése teret enged az egzisztencialista olvasatoknak is. Csakúgy mint Kierkegaard újra és újra felbukkanó alakja és gondolatainak néhány interpretációja. Gondolhatnánk, hogy Kierkegaard csupán egyike a regény értelmezési rétegeit mélyítő, a cselekményt kiegészítő karaktereknek, akik az egyes szereplők számára egyfajta eszmetörténeti hátországot jelentenek, de talán Kierkegaard gondolkodása ennél mélyebben hatja át a történetet.
Kierkegaard és az ő egzisztencialista gondolatai a regény egyik főszereplője, Eiríkur nagybátyja, Páll révén jelennek meg a regényben, ugyanis ő filozófiai tanulmányai során Kierkegaard gondolkodásával foglalkozott behatóan, a dán szerző néhány gondolata pedig egyenesen életelvvé alakult számára. Ezt mutatja az is, ahogy Eiríkur egy ponton így beszél róla:
„Páll óriás. Akkora, mint a hold. Fényes a lelke, szép, de néha azt hiszem, a sors arra használja, hogy bluest játsszon rajta, mint egy szájharmonikán. […] Páll halász, és Kierkegaard-ból doktorált. Ez a név azt jelenti, temető. Kierkegaard szerint két út között választhatsz, és mindkettőt meg fogod bánni, ne válaszd egyiket sem, és tizenöt százalék élet leszel. Azt hiszem, Páll a legszebb lélek, akit ismerek. Dadog, néha annyira, mintha az élet belé akarná fojtani a szót.” (438.)
Ebből látszik, hogy Eiríkur számára Páll és Kierkegaard alakja egészen összeforrt, Páll nem a katedrán tanította, hanem a saját életébe ültette át Kierkegaard filozófiáját. Életbölcsességére a családi viszonyok és az életút-keresések miatt is szükség volt. Eiríkurt ugyanis apja (Halldór) szülei nevelték fel, miután az anyja nem tudta vállalni azt az áldozatot, hogy férjét és családját elhagyva új életet kezd Halldórral és Eiríkurral. Eiríkurt a nagyszüleihez bensőséges, apjához bonyolult viszony fűzte, de mintha Páll, a nagybácsi kapcsot jelentett volna kettejük között. Persze ezt nem lehet magyarázat nélkül hagyni, s ha azt fürkésszük, miért is lehetett Páll az apa és fia között a szellemi-lelki kapocs, azt – úgy vélem – ugyancsak egy kierkegaard-i gondolatban és annak továbbgondolásában lehetne megragadni. Egy közös halászás alkalmával Halldór biztosította fiát, hogy azt az együtt töltött időt, a közös pillanatokat nem feledi el: „[…] emlékezni akarok, és emlékezni is fogok még százhetven évesen is” – így Halldór. Mire Páll – Kierkegaard nyomán – hozzáfűzi, hogy emlékezni kötelesség, mert „a feledés az élet elárulása”. (273.)
Kierkegaard a Félelem és reszketés című, Johannes de Silentio álnéven közreadott írásában fejti ki legalaposabban ezt a gondolatot, mégpedig akkor, amikor a rezignáció lovagját és a hit lovagját, vagyis filozófiai gondolatmenetének két karakterét mutatja be, akik minden viszontagság ellenére képesek megőrizni önmagukat, nem felejtik el, hogy milyen érzések és vágyak jelentik számukra az életük lényegét és „egész tartalmát”. A Félelem és reszketésben az álneves szerző úgy mutatja be a két lovagot, hogy közös kerettörténetet sző köréjük, a hercegnő iránt érzett, reménytelen, beteljesülhetetlen szerelem történetét. A kérdés, hogy melyik lovag miképp reagál arra, hogy szembesül ezzel a lehetetlennel, miközben a hercegnő iránti szerelem életének és identitásának lényegi komponensévé vált. A rezignáció lovagja gondolkodik hasonlóképpen, mint ahogyan Stefánsson regényében Páll Kierkegaard-t elemzi, ugyanis rezignációjában lemond a szerelem beteljesüléséről, de nem felejti el a hercegnőt, hanem a szerelmet is elevenen és frissen tartva megőrzi az emlékeiben, így a hercegnő és az iránta érzett szerelem az egész életén át változatlan, kimerevített kép marad – és ettől fogva az identitásának megváltoztathatatlan, kitörölhetetlen része is. A rezignáció szellemi-lelki mozdulatát megteszi a másik lovag is, a hit lovagja, aki azonban nem nyugszik bele a lemondás fájdalmába, s nála a rezignációt a „hit ugrása” követi, amellyel kifejezi azt, hogy belátja, a véges ereje korlátos, nem teheti lehetségessé a lehetetlent, de a hitben lakozó remény mégis arra biztatja, hogy vágyait ne csak emlékként őrizze, hanem bízzon abban, hogy a hit által lehetségessé válhat az is, ami képtelennek tűnik a véges, emberi perspektívából. Kierkegaard – vagyis az álneves szerző, Johannes de Silentio – többször is hangsúlyozza, hogy a rezignáció mozdulatát, bármilyen nehéz is, képes megtenni, de a hit ugrásához szükséges bátorság hiányzik belőle. Stefánsson regényének szereplői sincsenek ezzel másképp, saját, véges erejükre kell hagyatkozniuk a döntések során, az érzelmek és az észérvek csatározása közepette kell meglelniük a helyes ösvényt az életükben – és végső soron önmagukat is.
A lényeg az, hogy az ember nem mondhat le az élete szempontjából fontos dolgokról, személyekről, élményekről abban az értelemben, hogy elfelejti azokat, mert azzal énjének egy részét is megtagadná, átadná a feledésnek. Az emlékezésben gyökerezik az én integritása, az önazonosság lehetősége innen ered. Mi több, Stefánsson regényében is építőkövekként jelennek meg az emlékek, elég csak a regény fő narrátorára gondolnunk, aki emlékek híján saját magát sem leli. Bár az anonim narrátor a legszemléletesebb példa, a többi szereplő esetében is visszaköszön ez, igaz, nem az emlékek felkutatásában, hanem az emlékekbe való kapaszkodás jelenségében. Ha az egész életet átszövő és meghatározó emlékeit megőrzi az ember, akkor azok a személyiségét formáló erőként tudnak hatni a döntéseire.
A regény másik nagy egzisztencialista témája és egyben mozgatórugója a döntés problémája, amelynek úgyszintén Kierkegaard filozófiája jelenti a bázisát, s ugyancsak Páll révén merül fel – legalábbis a maga konkrétságában –, jóllehet a regény szereplői a kötetben kibontakozó, térben és időben egyaránt tágas világot, akárcsak saját életüket, döntéseikkel hozzák mozgásba. Mert a döntések hiánya mozdulatlanság, az egzisztenciális feladat elmulasztása, az önazonosság megtartásának gátja, ezért a könyvben egyfajta mottóként jelenik meg – elsősorban Páll mottójaként, de valójában az egész regényt átjárja – a Kierkegaard filozófiájából merített gondolat: „nem döntesz, és megbénulsz”. Ez a gondolat valóban Kierkegaard filozófiájának az egyik legfőbb mozgatórugója, amely az ember önmagát választó aktusát hangsúlyozza, az önmaga iránti elköteleződést.
A szereplőkkel sokszor úgy találkozunk, hogy életük fordulópontján állnak, fontos, az egész addigi életüket gyökeresen megváltoztatni képes döntést kell meghozniuk. Ha pedig elmulasztják ezeket a döntéseket, megreked az életük, és szüntelen őrlődés vár rájuk. Ugyanakkor az, hogy a könyv szereplői döntési helyzetbe kerülnek, és több-kevesebb vívódás után képesek is jelentős döntéseket meghozni, korántsem jelenti azt, hogy ezzel kikerülnek az élet örvényéből. Egyáltalán nem lesz könnyebb számukra élni. Ezt fejezik ki a narrátor sorai is, amelyekben az élet nehézségein mereng:
„Miért ilyen nehéz élni?
Olyan nehéz, hogy olyan embereknek, mint Kierkegaard, könyveket kellett írniuk róla.” (300.)
A viszontagságok az élet természetében gyökereznek, nem lehet kitérni előlük, hanem a döntéseink útján szembe kell néznünk velük, a létezésünk során felbukkanó, az életünket alakító véletlenekkel szemben nem lehet – és valójában nem is kell – felvenni a harcot, de fel kell ismerni a saját döntések terét, azt a lehetőségteret, ami nekünk, embereknek jut a változtatásra, az új perspektívák megnyitására. Persze Damoklész kardjaként lebeg a döntésekben a szereplők feje fölött a megbánás kierkegaard-i bizonyossága. Ez villan fel akkor is, amikor Pétur (a pap) meglátogatja Guðríðurt, aki családjával egy messzi, tanyasi területen él, de igyekszik kipillantani a háziasszonyi létből, és tudományos cikkeket ír, például a földigilisztákról, „Isten gondolatának” nevezve őket. Péturban már a tanulmány elolvasása után is ellenállhatatlan vonzalom ébredt a nő iránt, s hiába voltak mindketten házasok, személyes látogatásra adta a fejét, szembenézve azzal, hogy olykor nincs jó döntés: „De néha nehéz az élet, mert kettő közül választhatunk, és mindkettő rossz, mihez kezd akkor az ember? Mindegy, melyiket választod, mondja Kierkegaard, meg fogod bánni.” (297.) Ám még a megbánás árnyékában is tudni kell dönteni, hiszen az, hogy a döntést mindenképp megbánás követi, még nem veszi le az ember válláról az egzisztenciájáért vállalandó felelősség terhét.
Bár a regényben számos szereplő esetében csak az útonlevést láthatjuk, a döntésekre készülődést megelőző útkeresést, az világos, hogy tisztalelkű, önmaguk iránt elkötelezett, mégis a szituációk satujába szorított karaktereket ismerünk meg, akiknek a háta mögött – vagy épp saját jelenükben – küzdelmes élet van. Látjuk a fájdalmaikat, gyászukat, örömeiket, a felhőtlen boldogság pillanatait, a ridegnek tűnő fjordokat, amelyeket szeretetteljes viszonyok járnak át és tesznek meghitté. Stefánsson pedig csak mesél és mesél, az életről, a halálról, a döntésekről, a határhelyzetekről, arról, hogy mit jelent embernek lenni és mennyire nem magától értetődő az, hogy az ember rátalál önmagára. A karaktereket esendőségükben látjuk meg, de mégsem lesznek szánnivalóak, történeteiket Stefánsson mély empátiája, valamint fel-feltörő líraisága széppé és megindítóvá varázsolja. Ehhez természetesen Egyed Veronika szép és érzékletes fordítása is hozzájárul.
fotó: Valuska Gábor
Stefánsson regénye filozófiai mélységeket tár fel a mindennapok terepén mozogva, elegyítve a nagy klasszikusok műveit a kortárs pop, rock, rock and roll, blues és country dalokkal, amelyeknek egy-egy sora beékelődik, szervesül a regény szövegébe. Részben a kötet során felidézett dalokból áll össze Eiríkur és Halldór közös válogatása, „A halál slágerlistája”, amely egyfelől folyvást a végességre emlékeztet, másfelől pedig az életben megélhető érzelmek széles skáláját foglalja magában. Az ilyesféle megélések elől kitérni pedig veszteség, és legfőképp önelvesztés.
[1] A KULTURÁLIS ÉS INNOVÁCIÓS MINISZTÉRIUM EKÖP-24 KÓDSZÁMÚ EGYETEMI KIVÁLÓSÁGI ÖSZTÖNDÍJ PROGRAMJÁNAK A NEMZETI KUTATÁSI, FEJLESZTÉSI ÉS INNOVÁCIÓS ALAPBÓL FINANSZÍROZOTT SZAKMAI TÁMOGATÁSÁVAL KÉSZÜLT.
