Egy turista mit tehet?

|

Háy János: Ország, város, fiú, lány

 

 Ahogyan Háy hősei nem szabadulhatnak önmaguktól, úgy nem hagyhatják otthon önmagukat, ha utazni mennek.

hayjanosalexandra20080527001

Fotó: Európa Könyvkiadó

Háy János új könyve útirajz, illetve útirajzok sorozata.  Miközben a keletkezésüket tekintve több, mint egy évtizedet felölelő írások Erdélytől Indiáig, Európától Amerikáig tartó úton vezetik végig az olvasót úgy, hogy a térbeli távolságok egyrészt műfaji különbségeket megjelenítenek, illetve a változó térben maga az utazó is változik. Így aztán olvashatunk lengyelországi vonatozásra – stoppolásra való emlékezést, felkérésre írt olaszországi naplót, németországi utazás ihlette esszét Európáról, miközben észrevehetjük, ahogyan az emlékekből megidézett gyerek – vagy kamaszkori utazások hőse felnőtt íróként utazik a világ egyre távolabbi részeire.

Háy szerint a művészet tétje a lét és nem a szépség. Ennek megfelelően a szövegek irodalmi értékét a stílus mellett most is a szerzőtől megszokott ontológiai igény biztosítja. A változatos vagy egzotikus helyek most is a Háy-saga térképén helyezkednek el, és látványuk nem takarhatja el a szerzőtől megszokott illúzióvesztett igazságok kimondását.

A könyv helyei nem csupán a teret, hanem az időt is kijelölik: ahogy utazónk egyre idősebb lesz, úgy jut el egyre távolabbra. Az első fejezetben kamaszként látja Lengyelországot, a második részben gyerekként Csehszlovákiában éri hatvannyolc augusztusa.  S mindkét helyre felnőttként, sőt íróként tér vissza. Az időszinteknek ez az ütköztetése Oroszország esetében is megtörténik. És éppen ez mutatja, amennyiben utazónk visszatér valahova, mindig a változás dominál, soha nem a már ismert vidék otthonossága: „Évtizedek teltek el, s ez a kulturális otthonosság lassan emlékké lett. Megkopott bennem a nyelv, elkorhadtak a régi kapcsolatok. Változott a világ.” Vagy: „Nézem a járókelőket az Arbaton. Ezek már nem olyanok, mint a régi moszkvaiak, ezek már nem olyanok, mint az oroszok. Az utcán nem kell tüsszögni a krasznaja moszkva szagától, finom parfümök párállnak. A ruházat, ahogyan Párizs legelegánsabb kerületeiben. Mintha a legfrissebb divatlapokból keveredtek volna egyenesen az orosz utcára.”

A kettősség nemcsak időben, hanem térben is megjelenhet. A czestohowai  zarándokhely leírásakor Háy egyszerre láttatja a csoda hatása alá került utazót a templomban belülről és a jelenetet a templomon kommentáló másik ént kívülről: „A sokszáz éves érzelmi feszültség, ami a falak közé lett hordva, magával ragadja még a hitehagyott látogatót is. Egy pillanatra csodát várok, s elrugaszkodok a Jasna Góráról, a fények hegyéről, az igazi fénybe. Aztán visszazuhanok, mikor kilépve meglátom a spirituális elragadtatottságra épülő bizniszt, az árusítóhelyeken felhalmozott olcsó kegytárgyakat és csodatévő giccsárut. Persze én is veszek egy kicsi képet, hátha mégis, s nem akarom, hogy pár zlotyn múljon a boldogságom.”

Háy könyvében, legyen szó akár közeli úti célokról, mint Erdély, Varsó vagy Prága, akár olyan ma már kevésbé egzotikus, de mégis távoli helyről, mint az USA vagy India, nem a helyszínek fontosak, mint a reflexiók. A szerző egy olyan magyar szemével láttatja a világot, aki egy korábbi diktatúra alatt szocializálódva érzékeny maradt a kiszolgáltatottságra és a szegénységre is. És talán éppen ezért látja bonyolultabban a világot annál, semhogy a gazdagság, a hatalom, a tudás vigaszáról elhinné, hogy választ adhatnak a „kik is vagyunk mi, és mit keresünk itt még mindig” kérdéseire.

Háy utazója akárhol is van, mindig kíváncsi arra a helyre is, ahonnan útnak indult. Mintha az idegen közeg arra (is) szolgálna, hogy kívülről láthassa saját környezetét: „Itt tanultam meg reálisan látni a saját hazámat, hogy mennyit jelent magyarnak lenni. A lázálmoktól, hogy a mi kultúránknál magasabb kultúra nem létezik, hogy mi vagyunk és voltunk Európa védőbástyája, ezektől a gyerekkorban lenyűgöző meséktől végleg eltávolodtam, s olyannak láttam a hazámat, amilyen. Kicsinek, amit nem kell szégyellni”.

Az egyes szám első személyű szövegeknek vállaltan egy Háy János nevű író a narrátora, ez pedig azért is figyelemre méltó, mert a Meleg kilincs előszava szerint „Háy János nevű ember nem létezik”. Mégis utazgat, sőt, az útleírások gyakran Háy- műnek tűnnek. A német családanyává váló, de gyökerei nélkül boldogtalan bolgár lány történetének befejező mondatai A gyerek hangulatát idézik: „Nem látjuk előre, hogy az egész olyan, mintha már le lenne játszva. S mikor később, az a sírós szemű ötvenes Frau visszanéz, akkor sem törvényszerűségeket lát az életében, inkább szerencsét, hogy így alakulhatott.” A félreértelmezett nő pedig több Háy – könyvbe is beleférne: „A nő arra gondol, ha nem ezzel a rosszul kinéző férfivel volna, mert valóban rosszul nézett ki: nagy has, dagadt vörös fej, ha nem vele volna, legalább tizenöttel fiatalabbnak látszana, mint az egyik barátnője is, aki egy negyvenes anyakomplexusos férfire cserélte le a férjét.”

b1440692

Az utazásleírások olykor transztextuális utalásokkal is erősítik azt a feszültséget, amely a megidézett szöveg fikciós volta és a nagyon is referenciális Háy – írások ellentéte között feszül. A bolgár lány címe a magyar olvasónak mindenképpen Kosztolányinak, illetve az útikalandjait mesélő Estinek a bolgár kalauzát juttatja eszünkbe, az alábbi sorok pedig Spiró György Apámmal a meccsen című novelláját idézi: „Meccsen voltunk apámmal, mert azt gondolta, egy apa vigye el meccsre a gyerekét, az olyan apa-fia szórakozás. Mindenki felpattant, ha gól volt vagy helyzet, és kiabált torkaszakadtából. Úgy ugrottam volna, mondani, hogy hajrá, az apámra néztem. Nem mozdult. Csendben figyelte a labda járását, néha esetleg szisszent egyet. Talán innét ered, hogy képtelen vagyok az efféle felszabadultságra. Az egyszerű felhőtlen elszakadásra a gondoktól. Kívülálló lettem, mint a zűrzavart gyanakodva figyelő törökök.”

A kötetben a helyszínek mellett az írásmódok is változatosak, legyenek azok akár lejegyzett benyomások, rajzok, esszék, karcolatok. Viszont az útirajzok értelmezése attól is függhet, hogyan olvassuk a szövegeket. Háy maga is keveri a stílusokat, beszédmódokat. Néha mintha a Mélygarázs férfi beszélőjét olvasnánk: a kiábrándulás monológjaitól a kávéházi beszélgetés k kötetlenségén át az értekezést fegyelméig is szerteágazóak az utak. Az elsőre jó példa az Occupy Frankfurt bemutatása: „alternatív aktivisták, melléjük verődött csavargók és menekültek. Gyanítom mára a csavargók és ingyenélők vannak többségben, s nem az eszme harcosai. De mi ez az eszme? Mi vagyunk a 99%! Vissza a hatalmat a népnek! Börtönbe a bankárokkal! Olvasom a feliratokat. Közhelyes szlogenek, az egyenlőtlenség indulati jelszavai. Nem épül mögé valós társadalomátalakítási gondolat, elképzelés és akarat. Ezért maradt az egész a civilek hőzöngése, egyfajta dzsembori, amely során egy pillanatra találkoztak a társadalom sértett rétegei, de hamarosan a többség elment a dolgát végezni, hisz nem lehet végeláthatatlanul tüntetni. Maradtak a megszállottak és a csavargók.” A másodikra talán az egykori alternatív kultúra kiábrándult leírása: „Az utolsó kegyelmi pillanat volt, amikor még megbízható morális paradigmák irányították a gondolkodást, amikor még látszott némi remény: lehet egy alternatív világot felépíteni. A valahai hősök aztán megunták a marihuánát és visszamentek a papák cégébe, hogy elfoglalják az igazgatói állásokat, amiket épp számukra tartottak fenn. Már nem hittek a flower-powerben, csak a pénzben. S a pénz hatásosabb, mint az eszmék. Ők a pénzükkel hozzájárulnak a társadalmi jóhoz. Itt nem az állam, a magántőke támogatja a kutatásokat és a kulturális projekteket. A hatalmas vagyonokból bőségesen jut a köznek is.” A szovjet alternatív kultúra leírása pedig talán a harmadik lehetne: „A diktatúrák alternatív világáról úgy gondolkodunk, hogy az épp az ellentettje a diktatúra szerkezetének, holott nem. A nem hivatalos kultúra épp úgy legyártja a maga pápáit, végrehajtólegényeit, hercegeit és grófjait, ajtónállóit, és ítélőszékeit. Én kívülálló voltam, a rendtartás könnyen átlátható volt. Arra gondoltam, épp ez van otthon is, csak ahhoz túl közel vagyok, épp ez a hatalmi építmény, s hogy nincs olyan, hogy szabad művészet. Aki szabad, az kívül van ezen a társadalmon, s a kirekesztettség szorongatja. S hogy aki kint reked, az vajon azért reked kint, mert nem akar belépni, félti a művészi integritását vagy alkatilag képtelen, hogy az autentikus alkotókat tulajdonképpen az antiszociális alkatuk menti meg a korrupciótól.”

És ez a három szint nem válik élesen külön. Háy szövegei mindig is a látszólagos élőbeszéd és a nagyon is megkomponált költői nyelv között helyezkedtek el. Az Ország –város kapcsán különösen fontos a műfaj, hiszen az útirajz műfaját éppen a beszédmódok szintjeinek keveredése határozza meg. Szirák Péter Willy Michelt idézve írja, hogy „az útirajz („Reisebericht”), s ezen belül az irodalmi útirajz a nyelvi összetettség révén igyekszik hatni, vagyis elsőrendűen monomediális lehetőségeit kiaknázva és azokat kompenzálva az idegenség érzékelésének feltételeire és működésmódjára, vagyis a percepció és az értelemadás mikéntjére kérdeznek rá.”

A Háy – életmű hőseinek léttapasztalata és az utazó életérzése között az idegenség tapasztalata az összekötő kapocs. A szerző történelmi allúziójú regényei kivételével olyan világot teremtett, amely rázárul a hőseire. Jóllehet a Dzsigerdilen hősei bejárják a három részre szakított országot és a Xanadu hősei messzire hajóznak, A Gézagyerek, A bogyósgyümölcs-kertész fia, A gyerek, a Mélygarázs, a novellák hősei éppen arra nem képesek, hogy kiszakadjanak életük helyszínéről. Ha pedig ez mégis megtörténik, akkor az új helyen érzik magukat otthontalannak. Hiába beszélhetünk valódi helyváltozatásról a faluból a városba költözéskor, vagy hiába történik képletes helyváltoztatás a társadalmi szintek között, a Háy-saga alakjai a valódi mozgásra képtelenek. A Gézagyerek vagy a Nehéz hőse oda hull vissza, ahonnan elindult.

Háy pályaképében az idegenség nem csupán a fikciós művek esetében kapcsolódik össze a helyváltoztatással. Az ÉS 2008. december 8 –i számában Az asszimiláns a személyes szinten is összeköti az idegenséget az utazás toposzaival: „Asszimiláns vagyok, vidékről jöttem, a város kapuja épp nyitva volt. Nem hívtak, de otthon sem marasztaltak. Szabad akaratból léptem át a városhatárt.”  És az asszimiláció kollektív narratívájának megalkotásakor is egymásra montírozza az idegenséget és a vándorlást: „Az asszimiláns persze nem vidéki, nem keresztény, zsidó, szlovákiai magyar vagy egy fekete, aki az orvosi után itt maradt egy lány miatt, az asszimiláns jöhet a XIII. kerületből vagy Kolozsvárról, érkezhet Miskolcról Budapestre, Budapestről New Yorkba, lehetnek a 0szülei értelmiségiek, vagy olyanok, akik elhagyták őt gyerekkorában, és nevelőotthonban nőtt föl.” Az asszimiláns is utazó: „kívülről jön”, „nem ismeri fel a határt”.

Legyen szó a drámák, regények vagy novellák fiktív hőseiről, a publicisztikai írások vagy jelen esetben az útirajzok alakjairól, Háy tipikus hőse mindig utazó és asszimiláns. Ha a határon kívül van, nem érzi magát szabadnak, ha a határon innen, akkor pedig nem tudja magát biztonságban. A határ nem védi, hanem fogva tartja vagy elbizonytalanítja. Alapvetően és jóvátehetetlenül idegen marad abban a világban, aminek hiába próbálja megismerni a szabályait.

Ahogyan Háy hősei nem szabadulhatnak önmaguktól, úgy nem hagyhatják otthon önmagukat, ha utazni mennek. Egyes szám első személyű utazója most a magával vitt ontológiai idegenséget vetíti rá a bejárt országokra, városokra. Az idegen környezetben csak még nyilvánvalóbb lesz, hogy a könyv írója úgy akar átlátni a házak homlokzatain, hogy a meglássa az ott lakókat, ahogyan egyéb műveiben is a létezés látszatai mögé szeretne nézni. El nem forduló tekintete arra kíváncsi, ami a világban ami igaz, nem pedig arra, ami otthonos. Háy János nevű személy nem létezik, de utazásairól írva létrehozza azt a világot, amelyet ő teremt meg, de mi is ismerősen mozgunk benne. Mert még az idegensége is ismerős.

CÍMKÉK: