Hatvan éve jelent meg az Iskola a határon
„Ölel ottlikosan-igazságos híved: TD”
Ottlik Géza 1912-1990 Fotó: Csigó László, Wikipédia
1990. március 6-án Négykezes regény (Pletykák Ottlik körül) címmel cikket publikáltam az akkor legbefolyásosabb, százezer fölötti kinyomott példánnyal büszkélkedő HVG-ben. A hírmagazinnak erős kulturális rovata volt, amely túl is nyújtózkodott a kultúrán, Horváth Zoltán főszerkesztő-helyettes vezette, és Szellem rovatnak hívták. Mindez a cikket követő reakciók miatt nem mellékes körülmény. Írásomban azokat a mendemondákat, szétszórt megjegyzéseket gyűjtöttem össze, amelyek irodalmi körökben forogtak arról, hogy Ottlik Géza az Iskola határon című, valóságos irodalmi fordulatként értékelt regényében található Medve kézirata más szerző, nevezetesen Örley István munkája lehet. Leszögezem, hogy nem plágiumvádat szőttem Ottlik Géza szerzősége köré, hanem a regény megjelenésének 40. évfordulójához kapcsolódva a recepció egyik különös szálát követtem végig. Látható, hogy e recepciós szál alkotórészei is apró vitákat tartalmaztak, egymással vitatkozó véleményekből, utalásokból és sejtésekből álltak.
A hatás váratlan volt, és nem maradt el; valamennyi reakcióra természetesen számítottunk a szerkesztőségben, hiszen Az iskola a határon valóban mérföldkövet jelölt a hetvenes nyolcvanas évek magyar prózafordulatában, és Ottlik erkölcsi integritása a hanyatló Kádár-korszakban követett minta volt, irodalmi helyiértéke pedig méltán igen magasan állt. A cikk Ottlik nagyságát, regényének minőségét semmiben sem kérdőjelezte meg, célja sem lehetett ez; magam több esszében is méltattam pályáját, írói helyállását. A HVG-ben közölt írás mindenesetre több mindenre rávilágított, ezért is hozom föl most a regény megjelenésének 60. évfordulóján.
1. Már az Iskola első megjelenésekor komoly vita támadt a regény körül, mert a marxi dogma képviselői heves támadást intéztek ellene; a korszak ideológiai pergőtűz alatt tartott légkörében „a hátranézéssel” vádolt író nem számíthatott sok jóra a kádári konszolidáció korai periódusában. Hasonló elbánásban volt része a kulturális politikai irányítói részéről Mándy Ivánnak, akinek ugyancsak 1959-ben megjelent, igen jelentékeny Fabulya feleségei című regénye részesült fagyos fogadtatásban.
2. A cikk legfontosabb hozadéka megítélésem szerint az volt, hogy még azon a héten Lengyel Péter, az író hagyatékának az őrzője a Népszabadságban rövid fölhívásban közölte, hogy a Tovább élők kéziratát a nemzeti könyvtárba helyezi, hogy bárki tanulmányozhassa azt, és az 1949-es – már a nyomdából visszavett – változatot összevethesse az Iskola klasszikus szövegével. Ugyanerre ösztönözte Esterházy Péter az irodalmárokat: Esterházy Péter: Fecsegések a határon. Élet és Irodalom. 1999. március 26. Kötetben: Esterházy Péter: A szabadság nehéz mámora. Budapest, 2003. 92-93.
„Eszezéssel nem hozható hírbe Ottlik munkája, utánajárni pedig nem járt utána senki. S itt fordítanék akkor Mohai V. Lajos cikkének megítélésén. Amely nem rossz szándékú, de végül maga is maszatolja csak a maszatot. Ám ezt azért teheti meg, mert valóságos helyzetre reagál. Valami ürességre, hiányra, erre a pletykára. Pletykára s nem rejtélyre. Nincs Ottlik-rejtély. (Juszt se kurziválom, hacsak nem így.) Rejtély majd akkor lesz, ha kutakodván a szakférfiúk s -hölgyek, találnak valamit. Az izgi lesz, hogy majd abból (miből) mi következik.
Addig csak az Ottlik-kutatók rejtélye van. Végül is, ha bányászni is kellett utána, ez a cikk érdeme, erre hívja föl a figyelmet. Ha olyan fontos az irodalomnak, nekünk ez a regény, akkor mért nem tudunk mindent róla, a keletkezéséről, az Ottlik-Örley kapcsolatról?
Lehet, hogy Mohai V. írása megmozdít valamit?
Addig is: 1 könyv, 1 szerző. Nem több, nem kevesebb.
Esterházy Péter: Fecsegések a határon. Élet és Irodalom. 1999. március 26. In. Esterházy Péter: A szabadság nehéz mámora. Budapest, 2003. 92-93.
3. Tandori Dezső a Magyar Narancsban ahhoz a mondatomhoz fűzött kiegészítést, amelyben azt írtam, hogy „a legújabb kori magyar irodalomtörténetben kevés prózai mű kapott akkora laudációt, mint az Iskola a határon.”
Tandori Dezső: Két sprint („Rejtélyek iskolája”)
(Részletek)
„A hvg-ben megjelent Ottlik-cikk, Mohai V. Lajos munkája, semmi külön kitételében nem szolgált a regényíró ártalmára. Más volt a helyzet egykor – inkább – a túllaudálással, mely enyhe kirekesztettség-érzést keltett bennünk, még 1957-58-tól datálódó Ottlik-hívőkben; mellőzöm most azokat a régi Iskola-társi véleményeket, melyeket „Cipi” (nekünk Ottlik beceneve) nevetve idézett: azt fejtegették vállveregetve, hogy mégis a katonaiskola volt a legjobb intézménye a magyar nevelésnek. Erről ennyit.”
Abban az esztendőben is – különféle munkaügyek végett – többször váltottunk levelet Tandori Dezsővel; az egyik levelében, melyet itt közreadok – így búcsúzott:
„Ölel ottlikosan-igazságos híved: TD”
