Határolt – határtalanság

|

Maimonidész istenkeresései

Részlet Babits Antal kötetéből

AJÁNLÁSOK

Az az út, amelyen járni kényszerült Maimonidész, szinte kizárólag paradoxonokkal volt (és van) kikövezve, s mérföldkövek gyanánt legfeljebb a néha már-már komikus módon hagyományozott hellén filozófiai irányzatok szolgálnak a modern kor jámbor filológusa számára. Aki erre a szellemi terrenumra merészkedik – miként Babits Antal is – különleges tudósi kurázsiról tesz tanúbizonyságot. Ráadásul teljesítményének megítélését illetően nem lehetünk türelmetlenek; az egyetlen szekértáborba rekesztett hajdani auctor, jelenkori műítész, filológus, és olvasó, egyaránt várakozni kényszerül, hiszen ugyanaz az „örökkévalóság” tornyosul előttük.

Rugási Gyula filozófiatörténész

Reményeim szerint a nem túl távoli jövőben sokan lesznek akik egyetértenek, és sokan, akik vitatják Babits Antal legújabb könyvének következtetéseit. Abban bízva írom ezt, hogy folyamatosan bővül azoknak a száma, akik elmélyülve foglalkoznak zsidó vallásbölcselettel, és elegendő ismerettel rendelkeznek, hogy a Széfer Jecirá (Alkotás könyve) és A tévelygők útmutatója közti különbségeket és hasonlóságokat elemezni tudják. Tiszta szívből kívánok számtalan – lesém sámmájim, az Ég nevében folytatott – vitát a szerzőnek és az olvasóknak egyaránt! A könyv legnagyobb pozitívumának azt tartom, hogy nagyon sok ajtót megnyit és tanulásra serkent, mert Rabbi Akibával együtt vallom, hogy a “tanulás cselekedethez vezet”, és rabbiként csak a Teremtő áldását kérhetem egy ilyen műre!

Darvas István rabbi

A Széfer Jecírá és Maimonidész Útmutatója közötti kapcsolat eleddig fehér foltnak számított a tudományos világban. Babits Antal munkája nemcsak szellemtörténeti és terminológiai szempontból bizonyítja meggyőzően a két mű közötti szoros kapcsolatot, hanem a konkrétumokból kiindulva egyetemes filozófiai-teológiai konklúziókat von le. Ezek közé tartozik a Maimoni által már jóval Kant előtt alkalmazott transzcendentális módszer ismeretelméleti megalapozása, amely kiegészül az ezoterikus-misztikus, szentírási alapon álló egyéni “utazással”. Végső soron a filozófia és a teológia transzcendensre irányuló megismerő képességének komplementer alkalmazásáról van szó, amely még így is csak lehatárolt módon lesz képes az istenismeretre ezen a világon.

Fodor György teológus

Babits Antal könyve üdvözlendő, két szempontból is. Egyrészt azért, mert ha valaki a középkori zsidó filozófiai nyelvet akarja megismerni, akkor hosszú ideig tanulmányozhatja a különböző kifejezéseket, míg valamilyen (és talán nem is mindig jó) értelemre jut; e könyv nagy segítség ezen az úton. Másrészt pedig a szétszóratásban élő zsidóság tradíció ápolásának és tradíció képződésének jó példáját adja ez a könyv – egy olyan szellemi termék bemutatásaként, ami a maga nemében páratlan az egész világon. Magam részéről még egy harmadik aspektust is fontosnak látok: Európát joggal nevezzük a zsidó és görög-latin kultúra örökösének egyaránt. A filozofikus gondolkodást azonban eléggé egyoldalúan európaiként fogjuk fel, ami bizonnyal helytelen, hiszen zsidó részről éppúgy történtek hozzájárulások a filozófia történetéhez, mint arab részről is. Reményeim szerint ez a könyv örömet szerez majd az olvasóknak.

Karasszon István hebraista

babits a foto

Babits Antal

BEVEZETÉS

„… nem azon vagyunk, hogy megállapítsuk, miszerint a világ teremtetett, hanem amire törekszünk, ez az, hogy lehetséges, miszerint teremtetett…” /1/

Ismereteink szerint még senki sem vizsgálta mélyebben az ókorra visszavezethető Széfer Jecírá (Alkotás könyve) és Maimonidész (1138−1204) fő vallásbölcseleti műve, A tévelygők útmutatója (1190) szorosabb kapcsolatát és terminológiai szempontból egymáshoz való viszonyát, ezért kutatásunk szűz terepen folyt. Ezt az egyik legjelentősebb izraeli Maimonidész-kutató, Menachem Kellner professzor is megerősítette kérdéseimre írt válaszlevelében.

Jehiel Heilprinnek (1660−1746) a Széder Ha-Dorot (A nemzedékek rendje) című enciklopédiájában (1697) írt utalása, miszerint szóbeli hagyomány útján tudomása volt arról, hogy Maimonidész kommentárt írt a Széfer Jecírához (Alkotás könyve), nem légből kapott hipotézis. A két mű fogalmi azonosságainak és tanításainak egybevetése alapot szolgáltat ahhoz a feltevésünkhöz, hogy ez nem zárható ki − még akkor sem, ha Maimonidész írásos hagyatékából jelenleg nem áll rendelkezésünkre egyetlen kézzelfogható dokumentum sem. Nem példa nélküli a történelemben, hogy csak közvetett utalásokból értesülhetünk egy korábbi mű létezéséről. Eddigi kutatásaink alapján filológiai és tanítási egyezések egyaránt valószínűsítik Maimonidész Jecírá-kommentárjának létezését. Maimonidész egyetemes enciklopédikus ismeretei és széleskörű publikációi is alátámasztják, hogy nem csak ismerte a Széfer Jecírá szövegét, hanem véleményt is formálhatott róla.

Az Ábrahám Abulafiától eredő álláspontot, mely szerint az ezoterikus módszer eredményes alkalmazásának egyik biztosítéka a Széfer Jecírá és A tévelygők útmutatója együttes tanulmányozása, most újabb érvekkel tudtuk alátámasztani. Gershom Scholem csak röviden felveti ezt a tudományos kérdést, melyet később Moshe Idel további szempontokkal egészített ki, amelyeket – reményeim szerint – kutatásainkkal sikerült elmélyíteni és új megvilágításba helyezni. Az általunk feltárt egyezések igazság-magva bizonyítékul szolgálhat arra nézve is, hogy a két mű szoros szellemi és tanítási rokonságáról beszélhetünk. Nem véletlen az sem, hogy az Ibn Tibbon által héberre fordított Útmutatót a Maimonidészt követő nemzedékek több száz éven keresztül ezoterikus szellemben magyarázták, ezért ezzel is bizonyítva látjuk kutatásunk kiindulópontjának és végkövetkeztetésének helyességét. Kutatásunk kiindulópontja annak vizsgálata, hogy Maimonidész milyen vallásbölcseleti módszerrel írta meg értekezését.

Leo Strauss Az üldöztetés és az írás művészete című művének egyik fejezetében /2/ megvilágító erővel fogalmazta meg azt, hogy Maimonidész az Útmutatót soha nem nevezi könyvnek, hanem „értekezésnek”, ami arra készteti az Útmutató értelmezőit, hogy maguk is az értekezés kifejezést használják saját műveikre. Ennek alapján mi is értekezésnek tekintjük munkánkat, mert a maqala (héber: maamar) kifejezés az Útmutató szóbeli jellegére utal, azaz leginkább négyszemközti szóbeli tanításra, ami az üldöztetések idején a beszélgetések helyettesítője, még akkor is, ha írott formában is létezik. Mindez napjainkban sem vesztett aktualitásából, mivel a zsidóság állandó szellemi veszélyben (is) van, amíg a diaszpóra létben él. Alátámasztja ezt Ibn Tibbonnak az Útmutató fordításához írt bevezetője, valamint Abravanelnek a Maamar kacer bebiur szod ha-More című munkája is. Mindebből az is következik, hogy az Útmutatót nem szabad úgy olvasni és magyarázni, mint pl. Aquinói Tamás Summa theologicáját.

Másik célunk annak feltérképezése, hogy az „általában” Kant nevéhez köthető transzcendentális módszernek milyen előzményei fedezhetők fel az Útmutatóban. Eddigi kutatásunk alapján azt feltételezzük, hogy Maimonidész módszere bizonyos szempontból „proto- transzcendentális” érvelésnek nevezhető, mivel ő is az alany felől közelít a tárgyakra, valamint a mindenségre irányuló megismerésünk lehetséges módjával foglalkozik, vagyis bizonyos szempontból már jóval Kant előtt alkalmazta ezt a bölcseleti kiindulópontot.

Fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy a középkori arab és zsidó bölcseletben, valamint a skolasztikus gondolkodásban a transzcendentális és transzcendens kifejezéseket többnyire azonos értelemben használták. Kant a transzcendens kifejezést (lat. transcendens: átlépő) mint a lehetséges tapasztalaton túlemelkedőt értette, míg a transzcendentálist már nem ontológiai, hanem ismeretelméleti jelentéssel ruházta fel. Napjainkban többnyire azt nevezik transzcendentálisnak, ami összhangban van a tapasztalat lehetőségének a feltételeivel. Kant a metafizikai problémák feloldására „kopernikuszi fordulatában” talált megoldást: nem a megismerés igazodik a tárgyakhoz, hanem a tárgyak a megismeréshez. Transzcendentális dedukciójának alapja az „én gondolkodom”.

Idézetek e témakörben Kanttól: „Transzcendentálisnak nevezek minden ismeretet, mely nem magukkal a tárgyakkal foglalatoskodik, hanem a tárgyakra irányuló megismerésünk módjával, amennyiben ez a megismerés a priori lehetséges. Az ilyen fogalmak rendszerét nevezném transzcendentális filozófiának.” /3/

„…transzcendentális kérdésekre csak transzcendentális válaszok adhatók, azaz olyan válaszok, melyek empirikus adalék nélküli, tiszta a priori fogalmakon alapulnak. De a kérdés… megköveteli, hogy kiterjesszük ismereteinket a tapasztalat tetszőleges határán túlra, azaz eljussunk egy olyan lény létezéséhez, mely meg kell feleljen tiszta ideánknak, noha ezt soha semminemű tapasztalat nem közelítheti meg.” (Uo. 512. p.)
„…minden emberi megismerés szemléletekkel kezdődik, innen fogalmakhoz megy tovább, és ideákkal végződik.” (Uo. 557. p.)

Kant a Prolegomena „Miként lehetséges a metafizika mint tudomány?” című fejezetében többek közt ezt írja: „Ahhoz, hogy a metafizika tudományként belátásra és meggyőzésre… tarthasson igényt, magának az észnek a kritikájára van szükség…, a fogalmak használatának alaptételeit, végül pedig e használat határait is, s mindezt teljes rendszerbe foglalva” – kell megvizsgálni. /4/ „Annyi bizonyos: aki valaha belekóstolt a kritikába, egyszer s mindenkorra viszolyogni fog minden dogmatikus fecsegéstől… A Kritika pontosan úgy viszonylik a szokványos iskolai metafizikához, mint a kémia az alkímiához vagy a csillagászat a jövendőmondó asztrológiához.” (Uo. 150. p.)

Kant célkitűzése szerint a Prolegomena megkönnyíti A tiszta ész kritikája című könyvének megértését. Ez a munkája egyúttal alkalmat adott arra, hogy válaszoljon a két évvel korábban, 1781-ben írt főművét ért kritikákra. Kant több ponton is új elemeket épít be gondolatrendszerébe, melyek rejtett változtatásokról árulkodnak. A tiszta ész kritikája második kiadásában (1787) sor kerül erre: pl. az észleleti és tapasztalati ítélet megkülönböztetésére, amely az értelmi fogalmak transzcendentális dedukciójának átdolgozásában ölt testet. A második kiadáshoz írt új bevezetésében felismerhetők a módszertani változtatások: eredeti kifejezésmódjától eltérően már nem szintetikus (progresszív), hanem analitikus (regresszív) eljárást követ. Ide tartozik a korlát és határ híres megkülönböztetése, valamint az analógia fogalma is. A Prolegomenában híressé váltak a vissza-visszatérő utalások, melyek a polemikus okfejtéseket hívatottak megerősíteni. (Uo. összegzés a 149−150 és 173−174. p. alapján) Ez a visszatérő utalásokat / ismétléseket alkalmazó módszer (más-más szövegkörnyezetben) Maimonidész Útmutatójára és a Széfer Jecírára is jellemző, ezért mi is ezt a módszert alkalmazzuk. Kant sokszínű és ellentmondásoktól sem mentes recepciója jól példázza, hogy tagadhatatlan filozófiatörténeti értéke ellenére ő sem volt mentes a „transzcendentális korlátoktól”. Összességében elmondhatjuk, hogy a kanti transzcendentális módszer előzményét bizonyos szempontból már a középkori vallásbölcseletben is felfedezhetjük, különös tekintettel Maimonidész Útmutatójának sajátos eljárásaira és érveléseire gondolok itt.

Kant nyomán ma azt nevezzük transzcendentális módszernek, amikor nem a tárgy, hanem az alany felől közelítjük meg a megismerést. Ezt a fajta megközelítést megtalálhatjuk az egyik legősibb ezoterikus zsidó műben, a Széfer Jecírában és A tévelygők útmutatóban is. Valójában a Jecírá elején és legvégén megfogalmazott tanítások éppen a transzcendentális megközelítésekre utalva adnak keretet az egész műnek, amely szempontok az Útmutatóra és kutatásainkra is jellemzőek.

Végül a fentiekre alapozva összehasonlító vizsgálat tárgyává tesszük a Jecírá és az Útmutató legspeciálisabb fogalmainak egyezéseit. A kutatásunk homlokterében szereplő „proto-transzcendentális érvelés” ezoterikus „axiómái” arra utalva keresik a választ, hogy bár a Jecírában és az Útmutatóban szó szerint nem fordul elő a transzcendentális kifejezés, összességében mégis az egész tanításuk erre irányul.

Kutatásunk szempontjából (is) a Vilnai gáon /5/ által szerkesztett „Gra”-változat egyesíti a korábbi zsidó Jecírá hagyományokat, ortodox zsidó részről napjainkban is ez a legmérvadóbb és a legtöbbet magyarázott szöveg. Ez teszi indokolttá a Jecírá általunk emendált szövegközlését, mert elsősorban ez a textus képezi majd az alapját az Útmutatóval való fogalmi összehasonlításnak.

Filológiai, vallástörténeti és eszmetörténeti vizsgálódásainkat a szerzőnek az Útmutató bevezetésében megfogalmazott útmutatásával végezzük: például a mű valódi tanításait csak utalások formájában és a homonimiák (azonos alakú, de több jelentésű szavak) alapján lehet megismerni, amelyek gyakran egymástól távol eső fejezetekben vannak megemlítve. Továbbá Maimonidésznek az a tanítása is iránymutatóként szolgál, hogy a legfontosabb tanításokat hapax legomenon formájában kell közreadni. Ez utóbbi útmutatás alapja a Szentírásban gyökeredzik, hiszen nagyon jelentős azoknak a prófétai szavaknak a száma, melyek csak egyszer fordulnak elő az Írásban.

Az Útmutató Mestere az Örökkévaló transzcendentális megismerését az Aktív Intellektushoz való ezoterikus csatlakozásban látta, ami az emberi megismerő képesség horizontjának kiszélesítése, valamint az ismeretelméleti szakadék feletti hídépítés lehetősége. Ezzel kapcsolatban Kaufmann Dávid megvilágító erővel mutat rá többek között arra is, hogy Maimonidész az újplatónikus emanációs szemléletet „kivezette” a zsidó gondolkodásból, s azt a korabeli zsidó misztika felé közvetítette.

Bölcseleti szempontból egyedülálló, hogy Maimonidész A tévelygők útmutatójában egy filozófiai mestervágással, jóval a modern filozófiai gondolkodást megelőzve bevezeti a „proto- transzcendentális érvelés” módszerét, s ezzel relativizálja az egyik legnehezebb bölcseleti kérdést. Azt tanítja ugyanis, hogy nem a semmiből való teremtést kell bizonyítani, hanem azt, hogy ez nem lehetetlen. Maimonidész legfőbb érve a világ semmiből való teremtésének lehetősége mellett az, hogy ez logikailag nem lehetetlen, valamint a létezők világát nem lehet a befejezett állapotból kiindulva bizonyossággal állítani, pláne nem a megelőző állapotra hivatkozva, hiszen arról semmilyen kézzelfogható bizonyítékunk sincs. Tudományos alázat tekintetében is példaértékű az okfejtése, mert csupán annyit állít, hogy a semmiből teremtés lehetséges, hihetőbb, logikusabb és valószínűbb, de végérvényes bizonyítékkal nem rendelkezhetünk ezen a téren sem.

Következésképpen a belső érvek nyomán azt is komolyan feltételezhetjük, hogy Maimonidész nemcsak elméleti, hanem gyakorlati szinten is ismerte és alkalmazta a Jecírá tanításait, valamint annak „ezoterikus proto- transzcendentális érvelésének/megismerésének axiómáit”, amely minden sikeres meditációnak kiindulópontja és záloga is.

Kutatásunk eredményeként elmondható, hogy a Jecírá legspeciálisabb fogalmainak előfordulása az Útmutatóban nem csupán filológiai egyezést mutat, hanem ezoterikus vallásbölcseleti szempontból is azonos tanítás állapítható meg. A továbbiakban kifejtésre kerülő érveléseink azt is előfeltételezik, hogy a „határolt – határtalanság”, mint az emberi megismerő képesség ezoterikus lehetősége nem zárható ki…

cimlap hatarolt

ÖSSZEGZÉS

Csak az lehet igazán bölcs, aki szellemi templomban él és az Égi Palota vonzását birtokolja.”
1. Ismereteim szerint még senki sem vizsgálta mélyebben a Széfer Jecírá (Alkotás könyve) és A tévelygők útmutatója szorosabb kapcsolatát és terminológiai szempontból egymáshoz való viszonyát, ezért kutatásom szűz terepen folyt. Mindezt az egyik legjelentősebb izraeli Maimoni kutató, Menachem Kellner professzor is megerősítette kérdéseimre írt válaszlevelében. Egybevetésem eredményeként elmondható, hogy a Jecírá legspeciálisabb fogalmainak előfordulása az Útmutatóban nem csupán filológiai egyezést mutat, hanem ezoterikus vallásbölcseleti szempontból is azonos tanítás állapítható meg.
2. A terminológiai egybevetések alapján bizonyíthatónak vélem, hogy a Jecírá kiemelt fogalmai és tanításai nem véletlenül kerültek Maimoni művébe, hanem tudatos alkalmazásról beszélhetünk, melynek végső célja az „ezoterikus proto- transzcendentális érvelés axiómáinak” alkalmazása volt, annak érdekében, hogy az emberi megismerő képesség „határolt – határtalanságát” ezoterikus dimenzióban is lehetséges legyen megtapasztalni. Maimoni útmutatásai arra is fényt vetnek, hogy az efféle „megismerés – megismerhetőségének – megismerése” csak a szellemi elit számára lehetséges az Aktív Intellektus bevonásával. Mindez felveti azt a filozófiatörténeti kérdést is, hogy a középkori vallásbölcselet már jóval Kant előtt alkalmazta a transzcendentális módszert a dolgok végső megközelítésére, ám akkor még nem létezett ez a fogalom, ezért Maimoni és fordítója, Ibn Tibbon az Útmutatóban a „testetlen” kifejezést használta, vagyis a megtapasztaláson túli metafizikai tartományra utaltak ezzel, az alany felől közelítve. Továbbá szintén ebben a kontextusban értelmezhető Maimoni Útmutatójában Ezékiel próféta isteni trónszekérrel kapcsolatos fejtegetése is, mely szentírási alapon utal a transzcendentális „utazás” mikéntjére és lehetőségére.
3. Jehiel Heilprinnek a Széder Ha-Dorot (A nemzedékek rendje) című enciklopédiájában felvetett utalása, miszerint szóbeli hagyomány útján tudomása volt arról, hogy Maimoni kommentárt írt a Széfer Jecírához, nem légből kapott hipotézis, mert a két mű fogalmi azonosságai és tanításaik egybevetése komoly alapot szolgáltat arra a feltevésre, hogy mindez még akkor sem zárható ki, ha Maimoni írásbeli hagyatékából jelenleg nem áll rendelkezésünkre egyetlen kézzelfogható dokumentum sem. Nem példa nélküli az ilyen eset a történelemben, amikor egy korábbi mű létezéséről csak közvetett utalásokból értesülhetünk. Eddigi kutatásom alapján most már közös filológiai és tanítási egyezésekkel is érvelhetünk Maimoni Jecírá-kommentárjának valószínűsíthetősége mellett.
4. Maimonidész egyetemes enciklopédikus ismeretei és széleskörű publikációi is alátámasztják, hogy nemcsak ismerhette a Széfer Jecírá szövegét, hanem véleményt is formálhatott róla.
5. Az Ábrahám Abulafiától eredő álláspontot, mely szerint az ezoterikus módszer eredményes alkalmazásának egyetlen biztosítéka a Széfer Jecírá és A tévelygők útmutatója együttes tanulmányozása, most újabb érvekkel tudtuk alátámasztani. Gershom Scholem csak röviden felveti ezt a tudományos kérdést, melyet később Moshe Idel további szempontokkal egészített ki, amelyeket – reményeim szerint – kutatásainkkal sikerült elmélyíteni és új megvilágításba helyezni. Az általunk feltárt egyezések igazság-magva bizonyítékul szolgálhat arra nézve is, hogy a két mű szoros szellemi és tanítási rokonságáról beszélhetünk.
6. Nem véletlen azt sem, hogy a Maimonit követő nemzedékek több száz éven keresztül az Ibn Tibbon által héberre fordított Útmutatót ezoterikus szellemben magyarázták, ezért ezzel is bizonyítva látjuk kutatásunk kiindulópontjának és végkövetkeztetésének helyességét.
7. Leo Strauss iskolát teremtő paradigmaváltó Útmutató-értelmezése, valamint Aviézer Ravitzky alapvetései „tudományos” körökben ma még azért csak kevesek által elfogadottak, mert napjaink hitetlen racionalista megközelítései el sem tudják képzelni az Útmutató és a Jecírá szellemében való „ezoterikus – transzcendentális módszer” sikeres alkalmazását és magtapasztalhatóságát.
8. Kutatásaim során kitértem arra a jelentős körülményre is, hogy Maimoni fia Ábrahám Maimoni családi hagyomány alapján legalizálta Ibn Tibbon ezoterikus Útmutató fordítását, valamint az sem lehet véletlen, hogy Ábrahám Maimoni misztikus iskolát alapított és vezetett.
9. Bizonyára nem véletlen az sem, hogy a Zóhár végleges szerkesztője Mose de Leon részére lemásolták 1264-ben az Útmutatót, hogy ennek segítségével részleteiben megismerhesse Maimoni ezoterikus metafizikai tanításait. Azonban további kutatást igényel annak kimutatása, hogy mindez hogyan hatott Leonra és a Zóhár szövegére, mely 1293-tól másolatokban kezdett terjedni.
10. Végül belső ezoterikus érveket vélek felfedezni az Útmutatót támadó korabeli misztikus körök vonatkozásában is, akik a kor egyik legnagyobb misztikusának Vak Izsáknak a vezetésével Maimoni állítólagos racionalizmusára és Arisztotelész rá gyakorolt hatására hivatkoztak kritikájukban. Valójában azért támadták az Útmutatót és szerzőjét, mert a számukra legfontosabb szóbeli misztikus tanításokat Maimoni leírta, még ha csak utalások formájában és dekódolva. Az igazi véleményüket azért nem fogalmazhatták meg a támadók, mert akkor napvilágra került volna, hogy valójában ők is misztikusok lévén az ezoterikus tanításokat képviselik és védelmezik támadásukkal a szélesebb tömegek elől.

Összegezve: mivel az abszolút tudás kizárólag az Örökkévaló sajátja, ezért az emberi megismerőképesség, bár folyamatosan növekszik a filozófiai gondolkodás fejlődése által, de „határolt – határtalansága” révén mindig csak korlátozott módon lesz képes az istenismeretre ezen a világon.

Reményeim szerint az eddig feltárt kutatási eredményeim igazolták kiindulópontom helyességét, és kijelölték a további vizsgálódások irányát, melyeket a magam részéről folytatni kívánok…

Jegyzetek

1 MAIMONIDÉSZ: A tévelygők útmutatója. Budapest, (szerk. Babits Antal, ford. Klein Mór), bővített összkiadás, Logos Kiadó 1997, 527. p.
2 STRAUSS, Leo: A tévelygők útmutatójának irodalmi karaktere. In: Az üldöztetés és az írás művészete. Budapest, (szerk. Kontler László, ford. Lánczi András), Atlantisz kiadó, 1994, 56. p.
3 KANT: A tiszta ész kritikája. Budapest, (szerk. Hidas Zoltán, ford. Kis János) 2. javított kiadás, Atlantisz Kiadó, 2009. 69. p.
4 KANT, Immanuel: Prolegomena. Budapest, (ford. John Éva és Tengelyi László), Atlantisz Kiadó, 1999. 149. p.
5 Zsidó vallási vezető, elismert szaktekintély.

Babits Antal: Határolt – határtalanság, Maimonidész istenkeresései. Logos Kiadó, Budapest, 2015, 336 oldal, 3000Ft

Fotó: NDW

CÍMKÉK: