Madeline Miller: The Song of Achilles
A parti homokra kifutó tenger elsodor fegyvert, tetemet, vért és lábnyomot.
A meglepetés furcsa érzete késztetett arra, hogy – kissé talán sajátos módon – ajánlót írjak egy magyarul (talán csak egyelőre) nem olvasható és nem is tudományos műről, amely egészen véletlenül került a kezembe.
Valójában a Titkos történet révén (amely a Bacchanáliák újra-átéléséről szól) a magyar olvasóközönség előtt is többé-kevésbé ismert Donna Tarttnak a könyv borítójára nyomtatott véleménye (Captivating…A hard book to put down.) késztetett arra, hogy kezembe vegyem, s szinte egyhuzamban végigolvassam. Pedig a történetben nincs semmi új: a főhős Achillés, és alig történik vele olyasmi (lényegi pedig egyáltalán nem), amit ne ismernénk az Iliásból, vagy az Achillesre vonatkozó ókori hagyományból.
Madeline Miller Fotó: Wikipedia
Ami mégis kivételessé emeli ezt a regényt, az egyrészt az elbeszélői nézőpont, amely sikerrel birkózik meg azzal a problémával is, hogy a narrátor az események végső szakaszában már halott (s emiatt el is bizonytalanodunk, milyen minőségben is értesülünk az eseményekről), a másik pedig az elbeszélés módja, amely egészen különleges atmoszférát teremt.
Miller, aki klasszika-filológiát tanult a Brown Universityn, majd speciális képzésként elvégezte a Yale School of Drama-t, ahol klasszikus mítoszok színpadi adaptációjára szakosodott, két dolgot csinált – megítélésem szerint – kiválóan. Egyfelől a lehető legtermészetesebb módon ábrázolja azt a világot, amelyben istenek, félistenek, mitikus lények és héroszok élnek egymás mellett és érintkeznek egymással, másfelől egyes szereplők megemelésével sikeresen alakít ki drámai szituációkat, amelyek törvényszerűen vezetnek el a végkifejletig.
Az elbeszélő Patroklos, aki az első találkozástól fogva mély vonzalmat érez Thetis és Péleus gyermeke iránt, akivel a kölcsönös vonzalom a kentaur Cheirónnál töltött tanulóidő alatt szerelemmé forrósodik. Ez az érzelmi kötődés az, ami az események egyik fő mozgatórugója a történet javarészében, hiszen Patroklos és Achillés titkolt és bizonyos helyzetekben vállalt vagy egyszerűen csak el nem leplezett kölcsönös vonzalma különféle reakciókat vált ki környezetükből. Félelmetesen vetül rá Achillés és Patroklos egyéni és közös sorsára a fiáért aggódó és ezért újra és újra közbeavatkozó Thetis alakjának árnya, akinek hangsúlyos szerepeltetése kétségtelen telitalálat. A tengeri istennő sötét, vizslató tekintettel kíséri a főhőst, és leplezetlen gyűlölettel a társául szegődött krónikást. Fiáért aggódó anyaként jelenik meg, de igazi szándékait nehéz kiismerni. Ráadásul éppen az ő alakján keresztül sikerül a legjobban fölmutatni, mennyire más törvényszerűségek vezérlik a Tróját ostrom alá vevő hősök világát. Főként Thetis ugyanis az, aki – a homályosságukban is egyértelmű jóslatok révén – előrevetíti a jövendő körvonalait.
A kötet címlapja
Akik ennek a világnak a részesei, nem egy teljesen ismeretlen jövő felé törnek cselekedeteikkel, hanem van valamiféle tudásuk arról, hogy a jövő egy bizonyos pontján éppen mi történik. Az út és hogy mennyire távoli ez a jövő, persze, homályos, de a végzet által letűzött határkő átsejlik e ködön. Thetis, Achillés és Patroklos is tudja, mi vár rájuk, mégis emberi számítás szerint készülnek szembenézni az elkerülhetetlennel. Mielőtt azonban mindez mégis bekövetkeznék, Miller egy nagyon fontos ponton csavar egyet a történeten. A szép és okos és idegen Briseis plasztikus alakján keresztül képes kicsorbítani a barátságban-szerelemben kikovácsolt Patroklos-Achillés szövetséget. Míg a szerelemben nem, a barátságban olyan hármas közösséget alkotnak, amelynek belső kötelékei természetes módon különböző szilárdságúak. Briseis szerelme és az iránta érzett mély baráti vonzalom először készteti az emlékező elbeszélőt Achillés akaratával szembeszegülő, Odysseushoz is méltó önálló cselekvésre, miután Agamemnón sátrába vezeti a rabnőt. Ekkor kezdődik a szereplők közt az az átrendeződés, amely a végkifejlethez vezet. A korábban ragyogó fényben állókra árny vetül, miközben a háttérből új, a régi, az addig vallott értékeket megkérdőjelező alakok bukkannak elő, hogy elvakító fényben bizonytalanítsák el az olvasót helyes és helytelen vonatkozásában. S éppen ez a történetbe épített csavar hagy aztán bennünk nyugtalanító kérdőjeleket annak ellenére is, hogy Thetis jóváhagyásával a közös sírban minden elrendeződik.
Hogy mi ez a nyugtalanító a mindent elsimító befejezésben? Csak regényes választ lehet adni – Miller modorában. A történetet ugyanis végigkísérik a görög szigetvilágot és a kis-ázsiai tájat metaforikusan fölvillantó érzékletes leírások: az a rezgő bizonytalanság marad a végére, amely éppúgy benne van a tűző napban remegő olajfaligetek nehéz illatában, mint abban, ahogy a parti homokra kifutó tenger elsodor fegyvert, tetemet, vért és lábnyomot.
London, Bloomsbury, 2011, 360 o.
