Egy vers Halmi Tibor első kötetéből
Halmi Tibor Fotó: Sándor Olivér
A részvétlen körzet
I.
A nyúlós,
magával ragadó
sötétség, az esti
szélben a fák karkörzései,
ahogy a bokrok kórusai
felszisszennek, és
hirtelen megiramodik
az egykedvű, lomha villamos,
az ablaküvegen megcsúszik
a táj, elveszítem magam
a gyorsulás örömében. Iszunk.
Most nincs meg az az érzés,
mikor álmomban, nagyon messziről,
mintha víz alól érkeznék meg,
és nem látom pontosan a
többiek arcát, hiába utaznak mellettem,
csak sejtem, hogy ők azok, velük
nevetek, de minden mozdulatomban
ott a bizonytalanság, mert mi van, ha idegenek,
és egyedül én kapkodok
meztelenül a vészfék után,
próbálom megállítani
az ellenkező irányba haladó gépet.
II.
Nagyapám vasutas volt,
tudta, hogyan működik egy váltó.
Mégis talán unta
a mozdonyok kattogását, a jövés-menést,
a kénytelen-kelletlen eltelő időt,
és unta talán azt is, hogy az
a szegényes, vidéki állomás, ami moccanatlan tűrte
a változatlant, számára fájdalmasan
az élet volt. Egyszer-egyszer biztosan ő is
felkapaszkodott volna
egy induló szerelvény utolsó kocsijára,
mikor nem néz oda senki,
hogy öregségére ne csak a sík, a kiéheztetett,
a dombok és lankák nélküli táj
kattogjon szüntelenül emlékei közt.
Később aztán ment is, nyugdíjasbérlettel
fél napokat bolyongott a fővárosban. Ment,
maga mögött hagyva az ismert régiók
sokat látott Zöldikéit, minket, a kutyát,
a nyárikonyhát, az udvart,
és ment, mikor már képtelen volt
a lábait emelni, mert szélütést kapott, és
a Parlament rakpartját nyaldosó
Duna egyszer csak nélküle
hömpölygött tovább.
III.
Mindannyian a városba igyekszünk,
befelé, gazdasági melléképületek
riasztó magánya mögé, a drótkerítésen túlra,
ahol egy üres telken már építkezés zajlik, szebb jövő,
nem a századfordulós téglagyárak,
udvarukon az egymásra dőlt cementeszsákok,
a macskakövek közé szorított vasúti sín,
este a kietlen utak és buszmegállók,
ahol hosszú árnyéka van a félelemnek,
és megkettőzzük lépteink,
elővárosok, ahol még tíz óra sincs,
de a redőnyök lehúzva, a kapuk bezárva,
egy hely, ahonnan beljebb álmodja magát
az utazó, be a panelok közé,
mert onnan a vízre látni, a kék hegyekre;
és, ha pislogó messzeség,
a hegygerincen a távoli fények futása
a város, csupán egy kép,
a viszkető szemek nyugtalansága,
egy látvány, amit eltorzít
az izgalommal teli várakozás, a kapkodó lélegzet,
a legyintés, a lemondó sóhajtás.
IV.
Sokadik anyánk lett
ez a tágas messzeség,
és mi jövünk haza éjjel,
mint a bukottak.
Haverom,
aki a sámánkultúrában találta meg
a szökési pontot, azt mondja,
túlettük magunkat Budapestből. És, talán
igaza van.
Részlet Halmi Tibor 2019 novemberében megjelenő Utolsó csatlakozás című első kötetéből.
