Grendel Lajos
Meghalt Grendel Lajos. Felvidéken született, Pozsonyban élt, életműve a magyar prózaírás elidegeníthetetlen része; személyisége és művészete nélkül ma más jelentése lenne annak a fogalomnak, hogy „határon túli magyar író”, „határon túli magyar irodalom”.
Grendel Lajos 1948-2018 Fotó: ujszo.com
A nyolcvanas évek első felében átütő sikert aratott regényeivel a lévai születésű Grendel Lajos; az Éleslövészet (1981), a Galeri (1982) és az Áttételek (1985) íróját szokatlanul elismerő fogadtatásban részesítette a kritika. A kisebbségi magyarságból fölbukkanó nagy irodalmi tehetség önmagában is örömmel tölthet el mindenkit – a kritikus hangja e szempont szerint érzelmileg telítődhet, túlfűtöttségre azonban nem kötelez.
A magyar prózaírás fölfutó szakaszában a Grendelt fogadó lelkesedés tehát többféle forrásból táplálkozott, s ezek közt – egy évtized távlatából – sincs olyan, amelynek létjogosultságát érvénytelenítette volna az idő: ha mára bizonyosan módosult is a felvidéki író föllépéséró1 festhető kép, az kevéssé Grendel akkori teljesítményét, inkább kritikusainak feladatkijelölését és feladatvállalását érinti – de még a legenyhébb bíráló sem mondott túl nagyot azzal, ha a tehetséget fenntartás nélkül látta meg benne. Grendel Lajos föllépése bizton új minőséget jelentett a kisebbségbe szorult, szorított magyarság önismeretének irodalmi megfogalmazásában.
Magam, aki kevéssé voltam és vagyok jártas a nemzetiségi lét bonyolult, általában fájdalmas viszonyainak megítélésében és a különfejlődés vesződségeiről legfeljebb másod- és harmadkézből van némi tudomásom, tehát magam revelációszámba menő prózaként olvastam Grendel könyveit. És az Éleslövészetet, a Galerit meg az Áttételeket ma sem olvasom másként, pedig azóta sok víz lefolyt Pozsony és Budapest közös folyóján, a Dunán. Másként nem, de máshogyan igen. A kőbe vésett ítélet bizalmatlanság az íróval szemben.
1. Az önismeret. Grendel „margóra írt sorai”
Valódi értéket létrehozó író munkásságában hajlamosak vagyunk másodlagosnak tekinteni azokat a megnyilvánulásokat, amelyek az „írói műhely” természetéről szólnak, s az irodalmat valamely külső szempont szerint magyarázzák. Lényegüket tekintve, persze, az efféle írások (esszék, cikkek, interjúk) az életmű margójára írt soroknak minősülnek, de a bennük foglaltak tanulságáról mégsem tanácsos lemondani. Kiváltképp nem Grendel Lajos esetében, ő ugyanis Pozsonyban élt, és szűkebb közösségének önvizsgálata alapjában határozza meg szellemiségét.
Ez természetes vonás nála, hiszen a kisebbségi sorban élő magyarság feladatainak korszerű értelmezésére vállalkozott szépprózájában, s aligha mellékes körülmény, hogy több munkája szlovákul is megjelent, sőt az Éleslövészet – példának okáért – a francia közönségnek is bepillantást enged ebbe a világba.
Az a nemzetsors kérdéseiben megnyilvánuló történelmi tisztánlátás, mely fikciós műveinek alapszerkezetét adja, itt közvetlenül ölt formát, lerövidítve az utat a befogadáshoz: „Úgy kellene megőrizni az értékeinket és hagyományainkat – mondja –, hogy közben túl is tudjunk lépni azon, ami elavult belőlük vagy talminak bizonyult. Ezért azt hiszem, ma nem programokra, hanem a mainál sokkal nagyobb önismeretre van szükség.” Ahogy Grendel a szépprózában lehangoló képet festett közössége értékvesztéseiről, „margóra írt soraiban” sem kíméletes, óvakodik a lapos közhelyektől, mert bennük a kirekesztő provincializmus veszélyét látja: ,,A provinciális szemléletű költő vagy író előszeretettel hivatkozik a hagyományokra”. A hibás tradíciókeresés megalkuvást jelent a szemében, olyan önigazolást, amely csakis önvigasztalás lehet. Innen ered a mindenféle kinyilatkoztatástól való idegenkedése, mert az az író számára üres beszéd. Érzékletes példával szolgál Grendel Lajos, amikor a „szlovákiai magyar regényt” kérik számon tőle; mivel a szlovákiai magyar regény nem irodalmi kategória, ezért nem is lehet létrehozni. Nem hisz abban a lehetőségben, hogy van ilyen, még elméleti eshetőségét is elveti. Ez egyúttal figyelmeztetés arra nézve, hogy a határokon túli magyar irodalom megítélésének kérdése nem tűri el a kettős mércét, a kérdés inkább úgy vethető föl, hogy a magyar nyelvű irodalmi hagyománynak melyik törekvéséhez nyúl vissza az, aki a Felvidéken, Erdélyben vagy a Vajdaságban alkot.
Grendel például saját prózafölfogását illetően magától értetődő tényszerűséggel utal Mészöly Miklós termékenyítő hatására, de ugyanakkor tagadja, hogy a pusztán „nemzetiségi téma” önmagában az értékteremtés terepe lehetne. (Ahogy a kritika is ezen bukik el, ha nem funkcionális, tehát nem esztétikai elemzést nyújt.)
A nemzetiségi irodalom szerepéről már sokféle vélemény megfogalmazódott, Grendelétől föltűnően más is. Ő a rezerváltság helyett, mely az alárendeltség egyfajta – leginkább kóros – formája, az egyetemesség eszményét vallja. Ez, papír szerint, legalábbis egyenjogúsít, mindenesetre a kisebbrendűség csökevényeitől megszabadíthat. Amit kivetíthetünk a nagyobb egészre, a teljes magyar irodalomra is, mint (ne áltassuk magunkat) úgynevezett kis irodalomra.
Ezért talán többről van szó, mint egy Pozsonyban élő magyar író műhelygondjairól, irodalmi és történelmi morfondírozásairól.
2. Vissza Grendel pályakezdéséhez, sietség nélkül
Talán nem tévedek nagyot – s ebben Grendel gondolatai gyámolítanak –, ha a kisebbségi irodalom egykorú befogadásának szempontjait kicsinyesnek vélem, hiszen az értékelés rugóit az, ami vele összeköt retorikája mozgatta. Más szóval: Grendel korai műveit annak sablonjában értelmeztük, ami akkor – a magyar nyelvű prózaírás egy igen fénylő szakaszában – történt. Ez rendkívül kényelmes és – fölösleges lenne ép ésszel tagadni – védhető álláspont volt. Csakhogy a továbbfejlődést eleve megszabott pályára terelte, de amit talán ennél is szánalmasabbnak látok ma: alig-alig voltunk tekintettel arra, hogy ezzel az anyaországi irodalom toldaléképületévé fokozta le kritikaírásunk a határokon túl létrejött alkotásokat, bántva ezzel mindenekelőtt a kisebbségben élő írók érzékenységét. Az anyaországi irodalom oldalvizein evezve láttatni – ez bizony már-már a szolidaritás elemi szabályait is megkérdőjelezte, a „másik felet” pedig kényszeredett igenlésre vagy tiltakozásra, de inkább a kettő kényszeredett keresésére késztette.
Hiszen okkal vagy ok nélkül, de jobbára jól felfogott érdeke szerint, az anyaországból érkezett megszólításra égetően szüksége volt. (Ezen nincs mit csodálkozni, ennek szimbolikus jellege van, ez szerkezeti adottság – túl van az irodalmár szűken vett kompetenciáján, de belül van mindazon, ami a magyarság, az összmagyarság művelődése, kultúrája. A sort folytatni, kiegészíteni itt most szükségtelen.)
Grendel esetében – mindezek után talán nem tűnik illetlenségnek ama sejtésem, hogy – bensőségesen rövidre zártuk a véleményformálás lehetőségét, s a ráismerésekben leltük örömünket, hagytuk megvesztegetni magunkat afeletti lelkesedésünkben, hogy a felvidéki magyarság olyan alkotóval rendelkezik, akinek a hazai ranglétrán – a rokontörekvések logikája szerint – mindjárt előkelő helyet tudunk biztosítani.
Pedig a kitüntető pozíciót Grendel Lajos szerezte meg – közbenjárásunk nélkül, magának.
3. Ismét az önismeretről. A tágabb nyelvi és művelődéstörténeti környezet szerepe
Abban látom a korai Grendel-regények megítélésének szűkösségét, hogy a hazai irodalom irányából próbáltuk meg kimutatni azt, hogy mi, hogyan és miért úgy történik a Grendel-szövegben, ahogy történik: a hatásjegyeket csakis a magyar nyelvközösség szempontjából vizsgáltuk, a magyar prózatörténet hagyományára esküdtünk, és egy sajátosan magyar jelleg megvalósítását értük tetten. Értékrendünk tehát tőreszabottan magyar volt, feledve, hogy a kizárólagosság nem tárgyilagos, hanem félrevezető eredményt szül. Csak megismételni tudom Radnóti Sándor kételyeit: „A bírálók hajlottak arra, hogy Grendel munkáit a magyar próza föllendülésének összfolyamatában szemléljék, s a stiláris újítók, elsősorban Esterházy Péter mellett jelöljék ki a helyét. Kétlem, hogy ilyen visszatekintő, történeti jellegű helykijelölés testre szabott feladata volna a kortárs irodalom-bírálatnak. Kétlem továbbá azt is, hogy a közös nyelvi, irodalmi hagyományok ellenére hosszú évtizedek társadalmi különfejlődése ne végezné el a maga távolító, szakító munkáját, kétlem, hogy a mai magyar irodalmi civilizáció egy, homogén civilizáció volna.” (Radnóti Sándor: Példabeszéd a tehetség önismeretéről. Holmi, 1992. január, 14. I.)
Bizony az egységes értékrend feltételezése merő illúzió, a másféle értelmezési szempontok mellőzése elszegényítheti mondanivalónkat. Ha döntően újat nem is, de választékot kínálhat az a megközelítés, amely azt célozza, hogy mennyit nyom a latban az a kézzelfogható tény, miszerint a felvidéki magyar irodalom alakulásában a cseh és a szlovák literatúra folyamatai is közrejátszottak vagy legalábbis közrejátszhattak. A kultúrák egymásra hatása nem kitaláció, viszont a kölcsönös formulaszerűség sem igaz. Azt nehéz lenne vitatni, hogy a kisebbségben létrejövő irodalom legszorosabb szállal ne az anyaországi hagyományok valamelyikéhez kapcsolódna – bár kivétel akadhat –, de hermetikus elzártságban sem létezhet attól, amelynek földrajzi, nyelvi, kulturális közegében létrehozzák. Ez éppúgy hozzátartozik egy kisebbségi kultúra önismeretéhez, alkotó alanyainak önértelmezéséhez, mint a nagyobb anyanyelvi közösséghez való odatartozás, az eredet megfogalmazásának rituáléja. Emlékeztetek rá: Grendel témája a szlovákiai magyarság önvizsgálata. E közösség ennek az önvizsgálatnak a terhét rótta írójára, Grendel Lajosra. Ezért nem pusztán rafinált műfogás a „ha az elbeszélő regényíró volna” visszatérő kitétele, például. Amit azonban mondani akarok, az más: a korai regényekben megformált szuverén kisközösségek – értelemszerűen felvidéki kisvárosok családi kisvilágáról van szó, többségében magyar vagy színmagyar kisvárosok művészileg újraalkotott kisközösségi történelméről – éppúgy magukon viselték a kultúra szakadása folytán elszenvedett kárt, mint azt a semmivel sem pótolható színezetet, amit az érintkezés nyújtott. A tét kockázatát és arányait az mutatja, hogy Grendel egy létében veszélyeztetett közösség krónikása. A csehszlovákiai magyar írónak a nyolcvanas évek első felében az irodalomról is más fogalmai lehettek, mint hazai társainak. Grendel fejlődése szempontjából nagy jelentőséget tulajdonított annak a ténynek, hogy részben vagy egészben három kultúra neveltje (s például az általam valamennyire ismert cseh próza képviselőinek üdvös hatását nem nehéz fölismerni nála). Gondoljuk csak meg: Bohumil Hrabalt vagy éppenséggel Ladislav Fuksot nem egy másik érzékenységen, a fordító érzékenységén keresztül ismerheti. Szemlátomást figyelemmel kísérte az akkori európai trendet is, mindenekfölött pedig javára válhatott, hogy Mészöly Miklós életművében saját szellemi beállítódásának megfelelő mintát talált. Grendel ugyanis éppúgy a kisközösségi lét, a vidéki kisváros veszendő világának, múltjának, történelmének, archív valóságának írója, mint mestere. A fölbomló régi világ jegyzője, aki természetes önállósulási törekvéseivel ideig-óráig megtéveszthette kritikusait.
4. „Ha az elbeszélő regényíró volna”
Mindhárom regényben hasonló, a megjelenített világ értelmezéséhez keres újabb s újabb állásokat Grendel; az idő előrehaladtával az a kérdés válik mind égetőbbé a számára, hogy önálló magatartást tudjon magának teremteni, olyat, amely megfelel feladatának, a regényíró vagy elbeszélő hatáskörébe tartozik, de egyúttal azon túlsugároz és egy közösség hasadásait vonja éles szemű vizsgálat alá. Nem lebecsülendő cél, s Grendel iparkodása – szerintem – kimerítő eredménnyel járt: kevés kisebbségi író jutott el az illúzióvesztésnek addig a fokáig, mint ő. De nem a kisebbségi író unt, rossz szokásában, hanem egy újszerűen fölfogott szereppel, s e szerep végtelen becsvágyával. A látlelet keserves és fájdalmas: a szlovákiai magyarság lepusztulásában saját fogyatékosságai legalább annyira közrejátszottak, mint azok önkénye, akiket föléjük rendelt a történelem, s akik alaposan visszaéltek e hatalmukkal. A hanyatlást bemutató freskó előtt tanácstalanul áll az olvasó, pedig szívét éri az ütés, mert arra kell gondolnia, hogy a szlovákiai magyarságra a történelem kényszerítette rá a pusztulást, s fölkínált esélyek helyett hamis dilemmák hajszolásába űzte, kergette képviselőit. Amíg az idősebb generációk elkötelezték magukat a folytonosság fönntartása mellett, Grendel nemzedékének értékrendjében ez nincs így; az élettel szemben más-más nemzedékeszmények alakultak ki: a magyarság megőrzésének erkölcsi magasságából a puszta túlélés haszna törpeségnek látszik, de a megszállottság sem orvosolta igazán a korábbi bajokat.
Az apák és fiúk nemzedékével ugyanaz a baj: egyik sem különb – nagyságrendekkel – a másiknál. Ugyanakkor Grendel tisztában van azzal, hogy a maga nemzedékéért tartozik igazi felelősséggel, ezért e nemzedék történeti tudatának fejlesztését jelöli meg írói feladataként. Vagyis: „ha az elbeszélő regényíró volna” közösségének emlékezetét frissítené föl.
Márpedig az elbeszélő regényíró – ne hagyjuk magunkat, mondjuk ki egyenesen. S ne gondoljuk, hogy az elbeszélő-regényíró Grendel-féle megkettőződése eredetietlenség, több benne a formabontó, a hagyományos regényírás poétikai rekvizitumait sutba vágó hátsó szándék, mint az okos lelemény: ha olykor mechanikusnak is tetszik a kettőződés, attól az még poétikailag releváns. Az elbeszélő életének jelenidejét rekeszti el a regényíró munkájának terepét szolgáló históriai világtól. Nem fölszíni tétovaság terméke tehát, hanem a regény világában jól hasznosuló ötlet, amelynek érvényessége kiállja a próbát. Grendel korai prózaírásának mérlegelésekor figyelembe kell venni azt a tényt, hogy a kisebbségi létformát meghamisítani könnyebb, mint igazat mondani róla. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a visszatekintő ábrázolást eleve elfogulatlanabbá teszi a hagyományos regényszervező mechanizmusok alkalmazása egy történet elmondásakor. A romantikus historizálással festhető képnél egyáltalán nem biztos, hogy nem homályosabb a realista rajz. Az írói képzelet pontosabb lehet, mint a történész szeme. E tételt Grendel is érvényesíti művészetében, s itt egyenes ági leszármazást vélek fölismerni Mészöly Miklós és közte. Aspirációját a felvidéki író maga fedte föl, ekként utalva arra is, hogy a Mészölyt meghatározó múlt századi és századelős epikai tradíciókra igényt formál. Én tehát nem látok ma már egyértelmű biztosítékokat a korai Grendel-regényeket illetően arra vonatkozóan, hogy az Esterházy nevével fémjelezhető magyar prózaújítás oldalvizein kell őt fölkutatni. (A rejtett írói készségek és hajlamok fölszabadításában játszott Esterházy-szerep nem állítható szembe ezzel a kijelentéssel; sok tekintetben arra épült a bekövetkezett változások egy része.) Egy figyelemreméltó jelenséget hoznék föl példaként; magam nem keveset bajlódtam például a Galeri szürrealisztikus részleteivel, mert úgy éreztem, hogy összebékíthetetlenek a regény alapjelentésével. A múlt emlékét, a város emlékezetének működését a múzeumigazgató, Bohuniczky bácsi emlékirata rögzíti – ez volt a kiindulópontom. Tévedésemnek ára volt. Egyrészt nem számoltam Grendel páratlan szerkesztőkészségével, nem készültem föl arra, hogy olyan elődök tevékenységére is figyelemmel lehetnénk, mint például Krúdy, másrészt a lélektani fokozás szerepét alábecsültem. A Galeri 196. oldalán ez olvasható a várost elözönlő lovakról: „A lovak akkor már szabadon grasszáltak a városban, a járókelők pedig elfordították a fejüket. Ha már itt vannak, és fenyegetnek bennünket, tegyünk úgy, mintha nem vennénk észre őket, akkor talán elkotródnak. A lovak viszont így okoskodtak: ha már úgy tesznek, mintha nem vennének észre bennünket, akkor ez jó jel. Azt jelenti, annyira látnak bennünket, hogy észre sem kell venniük, hogy megjöttünk. Nagyon jó jel. Mindig és mindenütt így kezdődik.”
E részlet keltette képzet éppoly öntörvényű, mint Bohuniczky bácsi emlékirata. A korai Grendel-regények világában senki sem ártatlan, kíméletlenül lehangoló végkövetkeztetések formálódnak az író kezén; nemcsak okok és következmények vannak, de az emlékezet hiányosságait is pótolnia kell a kisebbség tagjának, hiszen – lapidárisan fogalmazva – a történelem összetett. Azt állítja, hogy olyan közösség tagja, ahol az emlékezetkiesés pusztítóbb a lassú felejtésnél. Ezért, ha Grendel látomások papírra vetésével kísérletezik, munkájának nem kisebb az értéke, mint a Galeri történetében fölbukkanó emlékirat egykori lejegyzőjének. Amíg az emlékirat olvasója önmaga lassú felejtésével szembesül – ez a séma érvényes az elbeszélőre –, a regényíró más eljárást választhat: a közösség múltjához való közvetlen visszatérés helyett tradicionálisan bevált áttételekhez folyamodik. Az külön kérdés, hogy a viszonylag kis terjedelem mit bír el: az elbeszélő folyamatosan észben tartott kisebbségi helyzetértékelése, az önreflexió, és a történelmet mintegy látomásokkal és fikciókkal visszaszerző, reménybeli regényíró akarata ütközhet; e kompetenciatéma szerintem, Grendel korai regényeinek nem bántó talánya. Mert ha van is rá magyarázat, az elbeszélő és a regényíró alakjának stilizációja mögött („ha az elbeszélő regényíró volna”) ott található egy csipetnyi kétely és önirónia.
Érdekes következmény, hogy Grendel egykori két arca közül mára a regényíró arcát fordítja közönsége felé.
