Gerőcs Péter: Ítélet legyen!
Gerőcs Péter a már megkezdett a prózapoétikai úton halad, az esszékben a „rákérdezés képességének módszeres kigyakorlását” folytatja, miközben kényszeresen helyreigazít, paratextusokat használ, metatextusokat alkalmaz, önkritikára, öniróniára törekszik, és ezzel állításai megingathatatlansága felől elbizonytalanítja az olvasót, mégis látnunk kell, hogy a kötet több akar lenni e posztmodern játékok összességénél.
Gerőcs Péter igen termékeny író. A Zombor és a világ című novelláskötetének 2010-es megjelenése óta további négy könyvet írt. A Tárgyak című novelláskötet 2012-ben látott napvilágot, majd ezt követte a szerző két regénye, A betegség háza és a Győztesek köztársasága, 2017 szeptemberében pedig megjelent Gerőcs legfrissebb, Ítélet legyen! című esszékötete a Kalligram Kiadó gondozásában.
Az Ítélet legyen! tartalmilag igen sokszínű. Találunk benne szép és pontos megállapításokat a magány megéléséről,[1] kapunk értekező leírást a zenéről, különösképpen a szerző techno iránti szeretetéről (Én és a zene), egy ízben egy olyan esszét is olvashatunk, Dezső címmel, amely Gerőcs és Kosztolányi egy elképzelt beszélgetését rekonstruálja. Összességében rengeteg szó esik az anyáról való leválás nehézségeiről, az írás lélektanáról, a komfortzóna elhagyásáról, a kisszerű emberi játszmákról és azok kíméletlen felfejtéséről, a hazugság tettenéréséről.[2] Némely szövegek emlékezetesen, míg mások kevésbé attraktívan adnak hírt arról, hogy ebben a könyvben olyan esszéírói hang artikulálódik, amely „a gondolkodás szabadságának erős gesztusát akarja felmutatni.” (251.) Mindezen tartalmakat E/1-ben, közvetlen narratív stílusban tárja elénk a szerző. Olyannyira, hogy a szituációk leírásánál Gerőcs nem bújik álnév mögé, saját névvel jeleníti meg magát az egyes szövegekben. Ezek hatására igen csábító a könyvben szereplő megfigyeléseket, kijelentéseket és esszéírói okfejtéseket közvetlenül neki tulajdonítanunk, és azokat a denotatív jelentés felől befogadnunk, értelmeznünk. Ám nem szabad bedőlnünk a szerző által felkínált „egyszerű” olvasatnak. El kell vetnünk azt a lehetőséget, hogy a könyvet „egydimenziós” vagy „klasszikus értelemben vett” esszékötetként olvassuk, ugyanis Gerőcs lépten-nyomon aláássa, gyengíti azt a befogadói pozíciót, hogy a kiadványban felhalmozottakat esszékként olvassuk, őt magát pedig mint esszéírót képzeljük el. Az Ítélet legyen! szerzőjét az esszéírói attitűd, az esszé „jól bejáratott” paneljeinek (a szinte „kötelező” pátoszosság, emelkedett retorika, az értekező beszédmód stb.) megidézése, nyelvi megformálása, valamint szövegen belüli elhelyezése érdekli, illetve e panelek hatásait lefojtó, (ön)ironikus gesztustételek, amelyek szerzői kiszólásokként, kommentárokként is értelmezhetők a különféle írásokban.[3]
A kiadvány mind tartalmi, mind fizikai értelemben magán hordozza azt a törekvést, hogy az alkotó többnek (és egyszerre kevesebbnek) szánta a könyvet egy „közönséges”, bölcselkedéssel és hangos kinyilatkoztatásokkal operáló esszékötetnél. Elég egy pillantást vetnünk a borítóra. A kőtáblaként feltartott könyv képe azonnal szemet szúr mindannyiunk számára: egy kéz, ami Gerőcs Péter jelen kötetét emeli a magasba. E kép közvetlen bibliai utalása, a felmutatásban rejlő, mózesi gesztus a kötetben található megfigyeléseknek és kijelentéseknek megkérdőjelezhetetlenséget, sőt törvényszerűséget kölcsönöz, egyszersmind homályosan utal arra is, hogy a szerző meglátásait nyugodtan tekintjük igehirdetésnek, ezt a túlzást pedig aligha értelmezhetjük másként, mint az esszéírói kinyilatkozás kizárólagossága feletti ironizálásként. Az a grafikai játék, miszerint a könyv borítóján magát a kiadványt látjuk kicsiben, a l’art puor l’art művészetesztétikai törekvését idézi fel. Tehát már a borítókép is azt sugallja számunkra, hogy itt valamilyen önmagára mutató, ezzel a gesztussal magát folyamatosan helyzetbe hozó, lebontó-értelmező művészeti, vagy, ha az írott szöveget vesszük alapul, posztmodern irodalmi játéknak vagyunk a szemtanúi. És hogy ez mennyire így van, ahhoz elég pár, hathatós példát felhoznunk.
Az Egy telefonbeszélgetés utóélete című esszében Gerőcs és egy névtelen pályatárs (talán Márton László) folytat telefonbeszélgetést, ahol egy ponton a szerzői ars poeticára és az esszék vállalt, sőt küldetéses céljára terelődik a szó, ekkor az ismeretlenség homályába burkolózó írótárs annak a véleményének ad hangot, hogy a szövegek alig felelnek meg a szerzői elvárásoknak.[4] Azonban, mielőtt reflektálatlanul elfogadnánk a pályatárs kritikáját, érdemes emlékeztetnünk magunkat arra, hogy Gerőcs Péter egy korábbi, Tárgyak című novelláskötetében is hasonló metatextuális játékot figyelhettünk meg.[5] Arról nem is beszélve, hogy a „talált tárgy”-motívum, miszerint idegen szöveg, innen-onnan elhallott történet kerül a szerző eszmefuttatásai, leírásai és jegyzetei közé, nemcsak a Tárgyakban, hanem az Ítélet legyen!-ben is megfigyelhető. Emlékezzünk csak az Egy lopott történet című írásra.[6]
További példaként felhozhatjuk az elbeszélő személyét, az esszéíró figuráját. Ahogy már korábban is szóba került, a könyv harmincas éveiben járó „bölcselkedője” úgy építi fel a retorikáját, hogy helyreigazító, önironikus gesztusaival folyamatosan „kibeszél” a szövegekből, ezzel sokszor az irónia tárgyává teszi kijelentéseit, és gyengíti, aláássa saját esszéírói pozíciójának hitelességét. Ám ezzel még mindig csak azt jelentettük ki, hogy az Ítélet legyen!-ben Gerőcs Péter megnyilvánulásait olvashatjuk, viszont egyáltalán nem biztos, hogy Gerőcs azonos a könyv alanyi módon megszólaló esszéírójával. Elég csak a szerző első kötetét, a Zombor és a világot fellapoznunk, és láthatjuk, hogy Zombornak igen hasonló önképe, világlátása és alkotói szemlélete van, mint az Ítélet legyen! esszéírójának.[7] Mint ahogy az sem lehet teljesen véletlen, hogy az esszékötetben több helyütt a viszontagságos anya-fia kapcsolat kerül a fókuszba (például az Egy patetikus szócikk a tradíciók és „szent törvények” fontosságáról, A vendéglátó, illetve A zuhanó tekintete című írásokban), miközben a Győztesek köztársasága című regényben Vincze Sámuel személyiségét alapvetően meghatározza édesanyjához fűződő ambivalens viszonya. E gondolatmenetet folytatva talán nem túlzó megállapítás azzal élnünk, hogy az Ítélet legyen! esszéírója olyan, mintha Gerőcs Péter alteregója lenne, aki (szövegről szövegre) különböző mértékben hordozza magán a szerző korábbi köteteiben szereplő karakterek stílus- és személyiségjegyeit. Néha olyan, mintha a könyvben a Tárgyak narrátorának hangját hallanánk, főképp azokban az esszékben, amelyek írásművészetről, a budapesti ügyeket megszakító, csopaki elvonulás írói nehézségeiről szólnak. Más esetben pedig olyan érzésünk lehet, mintha az „érett”, Zombor vezetné az esszéírói tollat, és a szövegek kényszeres pontosítása során, valamint az (ön)ironikus gesztustételeken keresztül érvényesítené a Zombor és a világban megfogalmazott „elementáris leleplezésvágyat”.
No, de akkor milyen kötetet is tartunk a kezünkben? Irodalmi pamfletet, amely az esszé komolykodó műfaján és az esszéírói szerephelyzet közvetlen alanyiságán élcelődik, vagy ez a kétszázötven oldal egy posztmodern játék lenne csupán, tartalmi-szerkezeti összeollózás Gerőcs korábbi prózáiból, esetleg sajátos „főhajtás” a szerző saját, addigi munkássága előtt? Nem, vagy nem teljesen. Gerőcs Péter a már megkezdett a prózapoétikai úton halad, az esszékben a „rákérdezés képességének módszeres kigyakorlását” (15.) folytatja, miközben kényszeresen helyreigazít, paratextusokat használ, metatextusokat alkalmaz, önkritikára, öniróniára törekszik, és ezzel állításai megingathatatlansága felől elbizonytalanítja az olvasót, mégis látnunk kell, hogy a kötet több akar lenni e posztmodern játékok összességénél. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a szövegekben lépten-nyomon definíciós kísérlet zajlik. Erre utaló próbálkozásokat találhatunk több helyütt: „a szövegeket afféle enciklopédikus jelleggel írtam,…” (10.) vagy: „Írók becsülettel, de voltaképpen ugyanazzal a vak mechanizmussal, ahogyan az érdektelen pesti ügyeimet intézem. Írom össze a kis szekvenciákat, amelyekbe többé-kevésbé szem előtt tartom a szövegtérbe hullajtott kezdeti motívumokat, és amennyire az erőmből kitelik, impozáns mondatokat hozok létre.” (143.). A Búcsúvétel a szövegtől című írásban pedig a szabad ötletek megírásának lehetőségeként hivatkozik a kötetben található esszékre a szerző.
A Gerőcs szerint vélhetően legalkalmasabb, általa legtöbbet hivatkozott definíciós eljárás, amikor szócikként tekintünk a leírtakra. A szócikkekről pedig tudjuk, hogy olyan, lexikonokba, enciklopédiákba illő szövegek, amelyek elvont dolgok szemléltetésére, bemutatására íródnak. Azt leszámítva, hogy a kötet egyértelműen számol ezzel az általánosan vett szócikk-definícióval, az Ítélet legyen cím szándékosan, mondhatni nyomatékosan utal rá, hogy a kiadvány hasábjain „kíméletlen”, és sok esetben megalkuvást nem tűrő felmutatás, szemléltetés zajlik. Azonban ez a fajta enciklopédikusság, illetve az, hogy a szerző saját írásait szócikként jelöli meg, Déry Tibor: Ítélet nincs című könyvének vetületében igazán érdekes. Ugyanis a nagy irodalmi előd a Megint csak magamról, ne tudja meg senki! című írásában Diderot és D’Alembert több mint kétszáz éves Enciklópédiájából idéz, majd ezen enciklopédia méltatásaként megjegyzi, hogy a benne taglalt különféle fogalmak és eszmék úgy vannak egymás mellé rendezve, hogy azok kritikai gondolkodásra ösztönzik az olvasót, végül kitér arra, hogy: „a technikai civilizáció korában nem volna-e megint szükség egy ilyen elmecsiklandozó kézikönyvre.” (462.) Gerőcs szócikkeit olvasva pedig valóban az lehet az érzésünk, hogy (a posztmodern játékon túl) ezekben a jelenségek számbavétele, a különféle emberi attitűdök összegyűjtése és felmutatása, egyszóval valamiféle lajstromozás zajlik. Talán az Ítélet legyen! az a „modern enciklopédia” – legalábbis kísérletet tesz rá –, amit Déry Tibor felemleget a könyvében. Az persze más kérdés, hogy Gerőcs enciklopédikus jelleggel használja-e a ’szócikk’ kifejezést, és ilyesformán gyűjteményes kötetet akar-e létrehozni az ötven esszéből, ugyanakkor annak valószínűségét sem zárhatjuk ki teljesen, épp a posztmodernitás miatt, hogy esetleg direkt „rájátszik” erre az olvasatra. Például a Búcsúvétel a szövegtől című esszében a szerző a barátnő elvesztésének fájdalmában, illetve a könyv befejeztével a szövegektől búcsúzásban, egyszersmind a mindentől való távolodásban azt a rezignált, mindenről lemondó hangot üti meg, ami az Ítélet nincs hasábjain a tamáshegyi remetét jellemzi. Sőt, egy ponton, amikor Gerőcs az Ítélet legyen! szövegeire szépírói munkásságának pihenőállomásaként, egy elmagányosodott fiatalember dünnyögéseiként tekint (251.), olyan, mintha Déry hús-vér alakját montírozná egybe az esszéíró mentálisan fáradt fizikai testével. Mintha az agg írót látnánk az esszéket jegyző személy problémáival számot vetni.
Az Ítélet legyen! című könyv a nagy irodalmi elődhöz, az Ítélet nincshez hasonlóan számadást végez. Csak míg az utóbbi szerzője inkább már „kifelé megy az életből”, épp ezért megbocsátó gesztussal, megengedő nagyvonalúsággal viseltet a könyvben megelevenedő barátok, ismerősök alakjai iránt, addig Gerőcs egy formálódó életmű keretében megy neki a saját környezetének, számonkérve rajta annak hazugságait és képmutatásait. A kompromisszum lehetősége vagy az egyetértés szemernyi esélye nélkül konfrontálódik embertársaival, történjen ez akár egy elharapózó irodalmi vita során, amelyben felhorkan, és nézeteivel szembemegy a többség (Politikai kívülállás), vagy legyen az a tulajdon édesanyja, akinek a kéretlen ajándékozás mibenlétét, a szeretet, valamint a törődés valódi természetét kell elmagyaráznia (A vendéglátó). Egyre csak védi a maga meggyőződéses igazát, méghozzá úgy, hogy – ellentétben Déryvel – nincs mögötte Tamáshegy otthonossága, a valamilyen földrajzi vagy egzisztenciális értelemben vett letelepedés nyugalma.
Gerőcs Péter: Ítélet legyen!, Kalligram Kiadó, 2017, 251 oldal, 2990 Ft
[1] „Az én magányom az univerzális kívülállás érzéséből táplálkozik. Kívül rekedtem a saját életemen. Ezért dolgozik bennem olyan nagy erőkkel a másik emberhez való tartozás vágya, és ezzel egyidejűleg a hidegség, ami a másik elvesztése miatt érzett félelemből következik – önvédelemként.” (79.) Vagy ugyanebből az írásból egy másik példa: „Tökéletességre törekszem, tökéletesítve élem az életem, de ez valójában nem az én életem: hiányzik belőle a meggyőződésem és a megélésem, egyszóval hiányzom belőle én magam.” (80.)
[2] „Én az embert a hazugságain keresztül tudom a legjobban megismerni. Sőt, azt is merem állítani, hogy az ember az ő hazugságainak az összessége. Egyedül a hazugság az, ami egyediséget ad az individuumnak, személyiséggel ruházza fel, és megkülönbözteti az állattól.” (193.)
[3] Bizonyos írások intonációja: „Ez alkalommal azokról az emberekről hordok halomba néhány gondolatot…” (102.), a szövegtörzs egyes elemeinek szövegen belüli magyarázata: „Nem azért kezdtem bele ebbe a szócikkbe, hogy Borisz történetét elmeséljem, hanem azért, hogy adjak egy erős alapot egy állításnak.” (24.), vagy az Egy patetikus szócikk a tradíciók és „szent törvények” fontosságáról, illetve a Töredékes szócikk a magányról címek mind arra engednek következtetni, hogy a szerző stílusjátékként tekint az esszéírásra, mintegy „mímeli” azt. Olykor eltartva magától, máskor önironikusan belehelyezkedve az esszéírói szerepkörbe.
[4] Gerőcs az esszé egy bizonyos pontján így érvel: „… a kötet egyik legfőbb vágya éppen az, hogy a hamisságot, a modorosságot, a hiúságot és a kicsinyes emberi lélek összes betegségeit és őszinte, pontosságra törekvő, bár öniróniától sem mentes önfeltárulkozással oldja fel!”, amire a pályatárs így reagál: „Péter, az, amiről beszélsz, épp csak nyomokban felfedezhető néhány szöveg megvilágítatlan sarkában. Fényt kell rá deríteni, hogy mindenki számára világos legyen. Tudod, az olvasó lusta állat.” (11.)
[5] A Tárgyak című novelláskötetben két irodalmi szöveg (egy Mészöly Miklósnak tulajdonított és egy cím nélküli Márton László szövegtöredék) eltulajdonításáról van szó, mégpedig úgy, hogy a narrátor egyszerűen egy adott pillanatban elemeli a szövegek kéziratos kivonatát irodalomtörténész és lapszerkesztő ismerőse lakásából, amikor az épp házon kívül tartózkodik. A posztmodern játék csak ezután kezdődik, ugyanis a „szerző”, miközben folyamatosan kommentálja a talált szövegeket, azon morfondírozik, hogy mennyire etikus azokat közreadni, kvázi mintegy beemelni a szóban forgó, Tárgyak című kötetébe. Végül úgy dönt, hogy ezekkel a szövegekkel együtt jelenteti meg a könyvét, melyet részint lelkiismeretfurdalásból, részint plágiumgyanúba keveredéstől való félelmében megmutat irodalomtörténész kollégájának, aki nem veszi észre a plagizálást. Paródiának minősíti a lopott szövegeket. Az irodalomtörténész figurája raccsol, és, amikor Gerőcs azon lamentál, hogy talán mégis csak ő írta ezeket a szövegeket, az utolsó mondatban ő is raccsolni kezd. Ez a szerzői gesztus pedig felveti az olvasóban azt a kérdést, hogy talán az irodalomtörténész figurája is fikció. Ezzel az analógiával élve talán az Ítélet legyen! című kötetben, az ismeretlen pályatárs esetében is hasonló fikciós játéknak lehetünk tanúi.
[6] „Az alábbi történet nem velem esett meg, (…) „ugyanakkor most lehetőséget (…) ad, hogy magamévá tegyem az enyémtől eltérő elbeszélői módozatokat az újramondásukkal.” (151.)
[7] „(…) Zombor nem volt teljesen tudatlan fiú, s ezért, noha erről hallgatott, pontosan tudta, rövidke novelláiban olyan elementáris a leleplezésvágy, hogy az könnyedén állíthatja tulajdon gyarlóságát is közszemlére. Ez jellemző is volt Zomborra. Mást sem tett, csak színt vallott, akár egy gyóntatófülke nyakszorongató zártságában (…) Zombor maga volt a feddés és a vallomás.”(Zombor és a világ [48.])
