Körfolyosó, valahol a Dob utca közepén
Régen nagy élet volt a bérházak udvarán, a gangokon, kapualjakban – jöttek kikiáltók, ilyen, olyan javítómesterek, zenészek, handlék, ószeresek.
Körfolyosó, kétemeletes ház, valahol a Dob utca közepén, kb. a negyvenes évek elején. Gál néni a második emeleti gangról ordítva beszélget az elsőn kapaszkodó Stipacsek nénivel. Az udvar felkövezve sárga makadámmal, középen lefolyó, bal sarokban fafészer.
Kapu nyitva, egy kerekeken guruló verklit tol be két ember. A verkli oldalán festmények – az egyiken angyalok, egy másik képen katona ölelget a lányt. A verklis rákezdi a tekerést. („Nem wurlitzer ez verkli, érzéssel kell tekerni” – mondta az egykori sláger…) Két számot játszik le, amikor a másodikon megjelenik egy kéz, markában – újságpapírba csomagolt – két darab tízfilléres, ledobja nekik. „Hálásan köszönjük!”, kiabál, aki nem a tekeréssel foglalkozik. A verklis leteker még két számot, várnak egy kicsinyég, hátha jönnek még újságpapírba csomagolt tízfillérek…), aztán ki gurítják a „hangszert”. (Zárójel: később megjelent egy vészes plakát a kapun, hogy „koldulás és kintornálás e házban tilos!”) Egy gang kultúraelemmel kevesebb lett.
De még nem tartunk ott. A verkli után egy ideig csend, aztán jön a drótostót. Ez egy speciális szakma: annak idején – szegénység, spórolás, válság stb. – zománc lábosokban főztek a gangon lakók, egy idő után azonban a fazék aljáról itt-ott lejött a zománc, aztán rozsdásodott az alja, végül kilyukadt. Ezért jól jött a drótostót: „Mindenféle lábost javítok” kiáltotta, pár perc múltán az udvaron két asszony is megjelent, kezükben lábosokkal. A drótostót módszere a következő volt: kézbe vette a lyukas edényt, megtalálta a lyukat, aztán két kis kifúrt lemezkét keresett szerszámos táskájában. Egyiket belül helyezte rá a lyukra, kis szöget dugott bele, a lábos alján egy ugyancsak kifúrt lemezkén átvezette a miniszöget, majd annak kiálló végét – a fazék alján – elkalapálta, vizespróba (nem ereszt), a lábos kész van, – pénz a drótos markába.
Rövid szünet, de jött egy másik kikiáltó: „Óóóószeres, – az „ó” betű szándékosan elhúzott felkiáltó jellegű kiáltás – mindent veszek! Mindenféle cipőt, ruhát, bútort veszek!” Gál néni lement az udvarra és az ószeres fülébe súgta, hogy „rosszgyereket” is tegye hozzá, mert mint nagymama nem bír a rábízott Zoltikával: így aztán új szöveget kap az ismétlés: (Zárójel: íratlan szabály volt, hogy legalább háromszor kell kihirdetni az árusító szöveget.) Tehát jött a javított kiadás: „Óóóóószeres, mindenféle cipőt, ruhát, kádat, bútort, meg rosszgyereket veszek!” A hatás frenetikus lett, mondanám: a másodikon Zoltika bebújik a szekrénybe, nehogy az ószeres elvigye…
Újabb szünet. De később jön az üveges. Közmondás is rögzíti foglalkozását, mivel hátán egy óriási tartóban felhasználásra váró üveglapok, melyekből betört konyha-, szoba-, WC-ablakokat tud javítani. A közmondás pedig a következő volt: ha valakit baj ért, akkor azt szokta mondani, hogy „na ez úgy hiányzott nekem, mint üveges tótnak a hanyatt esés.”) Itt, az udvaron a mesternek nem volt szerencséje, nem esett hanyatt, de nem is jött kuncsaft. Exit.
Udvari dalnok: kalaplengetés (azaz köszöngetés az udvaron körbe) majd leáll valahol középen és rákezd a Lehullott a rezgő nyárfa ezüst színű levele c. nótára. Na erre azért legalább két (becsomagolt) tízfilléres pottyan le mellé, Besztercei bácsi tolószékből lekiabál neki, hogy énekelje már el a „Deres már a határt”… Felhangzik a torokhang, leesik egy be nem csomagolt tízfillér és elgurul… „Az Isten fizesse meg!”- kiáltja felfelé a dalnok, (magában morogva káromkodik) és kisétál a kapun.
Ha jó nap van, jön egy furcsára bütykölt biciklis ember, valójában késeket köszörülő mester. Leáll az udvaron, átszereli a hajtást, hogy a kormány elejére szerelt köszörűkövet tudja pedállal hajtani és „Kések, ollók, borotvák élesítése, köszörülése itt helyben, többé nem röhög a kacsa a konyhában, a tyúk nem ugrik ki a fazékból…” – ez a fals humor a köszörűs logója. Hozzá azért gyorsan jön két kötényes háziasszony, késekkel a kezükben. Az üzlet beindul, szikrák pattognak a bicikli-köszörűgép körül, a bácsi teker, a kések élesednek. A végén kasszát csinált: pengő húsz, mondta és zsebre tette az aprót…
A gangkultúrához tartozik a folttisztító is. Ő poénra veszi a figurát: „Foltos lett a ruhája? Íme a csodaszer. Mert akárhogy pucolja-kaparja-vakarja a pöcsét (i.e.pecsétet, foltot) nem jön ki a nadrágjából, de egy köpés a nadrágra, és egy köpés a pasztámra és nézze meg a pöcsét, nincs a nadrágjában! ” (Felmutatja a tubust, de szövegét nem kíséri nevetés, mert ezt a poént itt már rég ismerik.) Becsukódnak az ajtók, Gál néni nem beszélget tovább Stipacseknével, főzni kell az ebédet.
A „gang kultúrának” vége. De ne félj a jövő hónapban újra betolják a verklit, az ószeres is kihagy egy-két hetet, aztán visszajön, most viszont a „rosszgyerek” megnyugodhat a másodikon.
Az udvari élet zsibogott, mert jöttek még mások is: udvari zenészek, virágföldárusok, „kőport vegyenek” (primitív, de természetes sikáló-tisztító-szert) árusító, tavaszt ígérő reklámozók is.
Negyvenes évek eleje. Gyerekkorom. Nosztalgiázok.