Fráter Zoltán: Itt vagyok, ni! Tersánszky Józsi Jenő ezer élete
A huszonéves lovagok egy pillanat alatt lehervadnak, érezvén, hogy minden reményük szertefoszlik. Tersánszky elhódítja előlük az összes lányt.
Fráter Zoltán Fotó: Szász Marcell
A háború után időbe telik, míg feltápászkodik az agyonbombázott, kiéheztetett város. Alig ül el a géppuskák ropogása, a kommunista párt könyves vállalata, a Szikra Kiadó patinás nevű, baloldali szellemiségű mestereket próbál megnyerni szerzőinek, például Nagy Lajost és Tersánszkyt. (Nagy Lajos novelláiból meg is jelenik egy „haladó” szempontú válogatás.) A Szikra igazgatója úgy gondolja, most már következhet Tersánszky elcsábítása. Be is kéreti irodájába az írót, aki a megbeszélt időben megérkezik, és otthonosan hanyatt vágja magát a főnöki fotelban, lábát keresztbe vetve. Az igazgatót kis híján megbabonázza a felhúzódott nadrágszár alól elővirító vörös zokni.
– Nos, tulajdonképpen mi lenne a tárgya a regénynek? – érdeklődik a kiadóvezető.
– Miféle tárgya? Sok tárgy van…
– Úgy értem, kikről szólna a történet? Dolgozó népünk munkáshőseiről, kohászok, kőművesek, esztergályosok küzdelmes életéről? Talán a dolgozó parasztság öntudatra ébredéséről, esetleg a szervezett bányászok örömeiről és gondjairól?
– Ezen még gondolkoznom kell – borul el Tersánszky tekintete, majd a homlokára csap, mint akinek remek ötlete támadt –, hopp, már meg is van! Eszembe jutott a téma…
– Halljuk csak, halljuk, miről írna legszívesebben? – vallatja az igazgató.
– Szépséges királykisasszonyról! – vágja ki Tersánszky.
– Ki… királykisasszonyról? – jajdul fel íróasztala mögött a hivatalnok, és megszédül kissé. Ezt az elképzelést sehogyan sem lehet beilleszteni a kiadói tervbe. A királykisasszony retrográd elem, már a mesékben sem aktuális. Inogni kezdene ez az igazgatói szék, ha ilyen regényt jelentet meg. Sőt, még rá is foghatják, hogy a reakció szekerét tolja.
– Kissé egysíkúnak tűnik az egy szál királylány mai életünk forgatagához képest. No de semmi baj, köszönjük, hogy idefáradt, kedves Tersánszky úr. Kérem, gondolkozzék még, hátha lesz izgalmasabb ötlete is.
– Ez volt a legizgalmasabb! – hűti le Jenő az igazgató reményeit, és hosszú karjait lóbálva, nagy kilengésekkel indul a kijárat felé.
– Ajánlom magamat – mondja merev arccal, de mielőtt becsukná az ajtót, még vigyorogva visszaszól:
– Na jó, nem bánom: angyal is lesz benne!
Minden lehetőséget megragad a pénzszerzésre. Ha kell, utazik is, bár a vasút még nem feltétlenül a legkényelmesebb. A járatok késnek, sokszor nem is jönnek egyáltalán. De az is előfordul néha, hogy többé-kevésbé minden a menetrend szerint működik. Fiatal írókból összeverődött társaság vonatozik „irodalmi kivonulásra” Pécsről Dombóvár környékére 1946-ban. Galsai Pongrác emlékei szerint öten-hatan kívánják elszántan boldogítani valamelyik falu népét, főleg saját műveik felolvasásával. Díszvendégnek, közönségcsalogatónak alkalmilag felkérték Tersánszkyt, aki Dombóváron fog csatlakozni a díszes kompániához. A húsz év körüli titánok jó helyet találnak a vonaton egy csapat csinos leányzó szomszédságában. Hogy a csudába ne akarnának imponálni a jókedvű, vonzó lányoknak! Talán a szokásosnál kissé hangosabb beszélgetésüket igyekeznek meg-megfűszerezni olyan megjegyzésekkel, amelyekből a csivitelő szépségek számára egyértelműen kiderülhet, hogy nem akárkik ülnek ám velük egy kupéban! A magyar irodalom jövendő nagyjai, élő klasszikusok, a kulturális élet befolyásos tényezői, mind az irodalmi Nobel-díj várományosai esetleg. Sartre egzisztencializmusáról, a Művész Színházat vezető Várkonyi „Zoli” ajánlatáról, Illyés „Gyuszi” és „Lőrinc”, azaz Szabó Lőrinc pertu barátságáról ejtenek el kétes igazságú mondatokat, de hát a kisasszonyok legfeljebb egyre nagyobb tisztelettel néznek rájuk, egyéb jeleit nem adják érdeklődésüknek. A fiúk abban bíznak, hogy Tersánszky megjelenése majd feléleszti irántuk a rajongó figyelmet. Fel is száll Dombóváron az „öreg”. Hórihorgas alakjával csakhamar átverekszi magát a tömegen, oda, ahol a fiatalok ülnek. Először is főúri mozdulattal kezet csókol a „hölgyeknek”, egy-egy borsos, de kedves kiszólással mindjárt magához is édesgetve őket. A huszonéves lovagok egy pillanat alatt lehervadnak, érezvén, hogy minden reményük szertefoszlik. Tersánszky elhódítja előlük az összes lányt.
Addig is meg kell élni valamiből, amíg az irodalmi intézményrendszer működése teljes mértékben helyreáll. A háború után illik új életet kezdeni. Új világ, új élet. Azaz, csak majdnem új, hiszen pár éve rálépett már a világot jelentő deszkákra. Most visszatér a szórakoztatóiparhoz. A sokat látott New York kávéház „dizőzeként” énekel, fütyül egy szál gitár kíséretében. Külön produkciója a konferansziéhoz hasonló szerep, amikor részben vicces történeteket mesél, mint egy stand up előadó, máskor pedig meghívott vendégével vagy a közönséggel „cseveg”. A Világosság 1946. december 1-jei hirdetése szerint a New York kávéház vörös szalonjában (volt grill) szombattól, nov. 30-tól minden este 9 órától Tersánszky J. Jenő író cseveg, Eisemann Mihály zeneszerző zongorázik, Makláry Márta előadóművész énekel, Diószegi Miklós meg törzsvendég. Kávéházi árak! Hamarosan leáldozik azonban az éjszakai élet. Nem lehet sokáig egyeztetni a kávéházi poénok nyilvánosságát és az íráshoz szükséges magányt. A Színház című hetilapnak Tersánszky még – szó szerint – futólag nyilatkozik a Min dolgoznak az írók? körkérdésre 1947. április első napjaiban. A megszólalók illusztris névsorában Márai Sándor, Tamási Áron, Füst Milán, Nagy Lajos, Remenyik Zsigmond, Illés Endre után kap helyet Tersánszky:
S végül Tersánszky Jenő nyilatkozik, akit sehol sem lehet megtalálni, mert mindig rohan s csak pillanatokban számolja az időt.
Fotó: Szász Marcell
– Új regényem főszereplője egy kanári: az ostromlott város történetének a szemtanúja. Közben csodálatos dolgok történnek vele, humorosak, s szomorúak is. S az is megesik, hogy egy veréb házassági ajánlatot tesz neki. (Körössényi Vilmos, Színház, 1947. 14. sz. 10.)
Az említett regény, a III. Bandika a vészben egy díjnyertes kanári története, hamarosan napvilágot lát. Májusban már Hárs László ír róla a Szivárvány hasábjain, barátságos megrovásban részesítve Tersánszky „nyelvtani szabályokon diadalmaskodó”, különös egyéniségét. Itt is alkalmazza azt a „tárgyszerű” szemléletet, amelynek megfelelően bizonyos nézőpontból (mint annak idején a ceruza, a csóka, a vezérbika, majd a szarvasgím, más tekintetben a kézikocsi középpontba állításával) beszéli el a külső, történelmi világ borzalmait. III. Bandika, a kalitkájából kiszabadult kanári szabad madárként, a társául szegődött veréb kíséretében éli végig az eseményeket, az ő szemével, szó szerint madártávlatból látjuk 1944 történéseit.
Fráter Zoltán Itt vagyok, ni! című könyve a 92. Ünnepi Könyvhétre jelenik meg a Holnap Kiadónál.
A kötet fülszövege:
…itt vagyok, ni!
Ennek a könyvnek vállalt feladata Tersánszky Józsi Jenő életművének népszerűsítése. Szerb Antal szerint „az irodalomtörténet elsősorban nem tudomány, hanem propaganda. Propaganda a jó irodalom érdekében. Célja, hogy étvágyat csináljon az igazi irodalmi művek olvasásához”. Ezért született ez a könyv is. Kedvet, étvágyat csinálni Tersánszky egyediségének megértéséhez az életrajz fordulatainak felidézésével, interjúkban adott vallomásokkal, ma is figyelemre méltó, olvasásra ajánlott regények részleteinek kiemelésével.
Tersánszky Józsi Jenő nemegyszer hangoztatta, hogy írni csak kényszerből, a pénzért ír, egyébként szívesebben lenne zenebohóc a nagycirkuszban. Az élet ezernyi lehetősége sokkal jobban érdekelte, mint az írás. Magas szinten gyakorolta a fafaragás művészetét, volt rendező, színész, énekes és díszlettervező a saját kabaréjában, fütyült két hangon, feltalált új bicikliféket és összecsukható csónakot, fellépett „dizőzként” bárban, kávéházban, szakértője lett az avarsíp rekonstruálásának és megszólaltatásának. A páratlanul érdekes életet élő, öntörvényű ember elsősorban mégiscsak író volt, emiatt emlékezünk rá mind a mai napig.
Részlet Fráter Zoltán Itt vagyok, ni! című, Tersánszky Józsi Jenőről szóló könyvéből
