Fenyvesi Ottó: Paloznak overdrive
A személyes történetekből összeálló, évtizedek óta íródó „opus magnum” újabb fejezete.
Irodalmi életünkben általában a kerek szerzői évfordulók ünneplése megszokott. Az észak-amerikai kultúra és művészet nagy rajongója, értékeinek itthoni jeles propagálója, Fenyvesi Ottó esetében azonban éppen az lett volna meglepő, ha elmarad a 66. életév méltó alkotói megtisztelése. A szám természetesen nemcsak a hatos és a két hatos összegeként a tizenkettes numerikus szimbolikájának gazdagsága miatt érdekes, hanem elsősorban az Egyesült Államok kontinenst átszelő „főútjára” utal, amely többszörösen kötődik a személyes sorshoz is. (Így például a róla szóló, híres Route 66 című dal által, amely éppúgy része a rádiós lemezlovas, mint a zene inspiráló erejét mindig teljes mértékben kihasználó, címeket, szövegrészeket magától értetődően verseibe építő költő „játszási listájának”.) Nem véletlen, hogy az addigi lírai életműből válogatott, a veszprémi Művészetek Háza kiadásában megjelent HATVANHAT kötetének borítója az út közismert emblémájának felhasználásával készült, és az sem, hogy az ugyancsak 2021-ben, a Scolar Kiadó gondozásában napvilágot látott Paloznak overdrive korpusza is utakat idéz: az életen és irodalmon átvezető jelképeset és a balatoni, nagyon is konkrét, régi rómait. Utóbbi verseskönyv, noha már a lovasi „pályaszakasz” tizenhét hosszúversét adja közre, s ekként egyfajta kezdet is, valójában a lejegyzésre, megőrzésre érdemesnek tartott élmények és emlékek fontos gyűjteménye, a személyes történetekből összeálló, évtizedek óta íródó „opus magnum” újabb fejezete. A szerző keze alól automatikusan előfolyó, élőbeszéd természetességével ható szövegekben a gyakori ismétlések, vissza-visszatérő elemek nem csupán poétikai (például rímpótló) funkcióval bírnak, de – a közösségi történetmesélés hagyományos technikáit követve – a tartalmak könnyebb recipiálását, befogadói tudatbeli megtapadását is szolgálják. Ez már egyáltalán nem „bőrdzsekis anarcho-líra” és a legkevésbé sem szükséges, hogy – amint a szerkesztői ajánlóban áll – „ötezer wattal” dübörögjön a fejünkben, a „látomások, álmok, konkrétumok” alcím is ez ellen hat és sokkal inkább olyan közvetítőt-mantrázót feltételez, mint A Néma Harcosok Sziklája bölcs indiánja. Aki tudja, hogy „a szó szent és mindenható / és hiába a szánkra soha nem vesszük / csak végső szükségletben” (74.).
Ilyen a képregények gyermekkort formáló hatásának felelevenítése, amikor még az olvastatás, majd olvasás mellett a barátokkal mondani, élni is próbálták őket. S a bő kínálat számos erkölcsi mintát, azonosulási lehetőséget teremtett – a cowboyoktól a vikingeken át a partizánokig. A világ kiszámítható rendje, amelyben a Jó mindig győz, a Rosszat képviselő Antracit pedig egy teáskannában tölti életfogytig tartó büntetését, egyben az újságok felsorolásával remekül érzékeltetett, magyarországihoz képest nagyobb szabadság is külső beavatkozásra tört meg, a magyar nyelvű képregények betiltásával, míg a másik határátlépés, a gyermekkor vége a fiához csak a vasárnapi ebédek idején kedves apa részeg tettével, a szeretett újságok elégetésével következett be. A barbárság megtapasztalására, az illúziók elvesztésére csupán egyetlen válasz adható: a lírahős vonult vissza a belső tartományba és zárkózott a teáskannába (Chlorophylle és Minimum). A fentebb idézett A Néma Harcosok Sziklája néhány évvel későbbi, ám lényegileg hasonló folyamatot mutat be, azzal a különbséggel, hogy ott kifejezetten az indián-lét idillje tűnik el. A délvidéki „rézbőrűek” törzsei nem a társadalomból természetbe vonulás, a kötöttségekkel szembeni békés lázadás, szabadságkeresés eredményeként jöttek létre, mint a magyarországi indiánokéi, ők – miként az amerikaiak – őslakosok, bennszülöttek, akiktől a hódító „sápadtarcúak” vették el földjeiket, országukat. A játékból kinőve félelmetes felismeréssé válik az olvasmányélmény passzusa által is megerősített párhuzam a két, többségből lett kisebbség sorsa között. Az álomi, személyes tapasztalatból feltáplált, mégis minden sorsost egyesítő indián testvértől így csak annyit kérhet:
„ó, testvérem, nézz a szemembe
nyújtsd felém kezed békével
adj erőt tekinteteddel, hogy legyőzzem lidérceim
adj nyugalmat, hogy elviseljem az elviselhetetlent
adj bátorságot, hogy megváltoztassam
ami megváltoztatható
hogy félelem nélkül nézzek szembe a veszéllyel
és elnyerjem a végső szabadságot!”
(74.)
Akárcsak híres dalában a kanadai énekes, Bryan Adams (Summer of ’69), a szerző is feleleveníti kamaszkora legszebb, maradandó emlékű nyarát, ám egy esztendővel korábbról. Az 1968 (az év sokak, többek közt Nagy Gáspár életében is meghatározónak bizonyult) soraiban a saját (és családi) sors részben a nemzetközi események árnyékában formálódik – a Manchester United BEK-győzelme és George Best Aranylabdája befolyásolta a futballimádatot, a mozifilmek színésznőinek felvillanó keblei a szexuális érdeklődést ébresztgették, a bulikban rockzene szólt és az apa Csehszlovákia megszállása után indult Nyugat-Németországba vendégmunkásnak –, azonban erősen kötődik a lokalitáshoz és az ifjúvá érés is alakítja. Az itteni csalódás utóbbiakhoz kapcsolódik, a vágyott táncpartner, Sz. Rózsika „hűtlenségének” megtapasztalása okozza, ahogyan azok is orvosolják, a virágba boruló természet, a pobedai úszómedence vizén tükröződő ugrótorony és a gunarasi Szélmalom terasza, végeredményben az idő múlása által.
Az idő múlása ugyanakkor nemcsak sebeket gyógyít be, fontos feladatot is ró az alkotóra: emlékezni és emlékeztetni az eltávozott mesterekre, pályatársakra és barátokra, megóvni a feledéstől őket és életművüket. A kötetbe emelt hommage-versek e tekintetben a Halott vajdaságiakat olvasva portréinak sorát egészítik-teljesítik ki, immár az egyetemes magyar művészet és tudomány közelmúltbéli jeleseit állítva középpontba. Így az írók közül a szerző beszámol Sziveri Jánosnak az utóbbi időszak eseményeiről, különösen a temerini Kutyalyuk kocsma mindennapjairól (Appendix), megidézi a Szivárvány egykori chicagoi-„csíkhágói” szerkesztőjét, Mózsi Ferencet és találkozásaikat (Amerikai graffiti), Londont és Párizst pedig Tandori Dezső nyomán, az ő szemével szemlélve járja be (Ahogy Tandori). Vizuális művészként hasonló szeretettel és megbecsüléssel ír Benes Józsefről, akit az indulás világváltó lázából kigyógyulva, már az értő figyelem avatott büszkén vállalt mesterré. A Vizuális paradicsom gyertyagyújtó, szép tiszteletadása sokat tesz azért, „nehogy végleg elszakadjanak a kötelékek” (24.). Ahogy a somlói-balatoni élményeket előhívva, Nagy Andrást is megtartja az Andreas ante portas, Péterfy Gizellát a Kileng a tó méltó emlékezése. S utóbbi szomorú felismerése, miszerint „[A] barátok elvesztését nem ússzuk meg szárazon, / tehetetlenül állunk, az idő visszafordíthatatlan – / koordinátája mentén hiába is próbálunk elindulni / visszafelé.” (64.), akár a „finom és csöndes” jellemű és ragyogó szellemű Fogarassy Miklós elvesztésére is alkalmazható. Ám az írás mégis dacol a múló idővel és a feledés, a befejezett múlt ellenében, miként – az angol grammatikát segítségül hívva – a neki szentelt szöveg címe jelzi: Folyamatos jelent, folyamatos jelenlétet biztosít.
A veszteségek is fontosabbá teszik a még köztünk lévőkkel megélt találkozások, a közös pillanatok rögzítését és megörökítését. Jól példázza ezt a Tolnaival a Riviérán nyitányának őszi lovasi idillje, amelytől a Carigrad cukrászdáig és vele a régi Újvidékig, a Symposion legendájáig, az Adriáig futnak vissza a nosztalgia hullámai. Joggal kap tehát helyet e látogatás megőrzött képe is a szép élmények albumában, a konyha padlóján úszótudását bemutató Zsigmond unokáé mellett. S hogy ebben a lírai világban minden mindennel összefügg: a Határtalan irodalom ajánlásának címzettje a Tolnai-recepció kapcsán már említett Fűzfa Balázs, csak itt nem a zsennyei, hanem egy tágabb kitekintésű badacsonyi konferencia elevenedik meg, amelynek különlegessége az áramszünettel vívott küzdelem volt. A világítás kimaradásával pedig „[S]ötétség borult a magyar irodalomra. / Terítéken Felvidék, Délvidék, Erdély, / Kárpátalja és a diaszpóra. / Homály telepedett az anyanyelvre, / ízleltük a szavak savát-borsát, konokul / kerestük az idő-tér-nyelv vonatkozásait, / amiket átszőtt az emberfeletti igyekezet.” (81-82.). A nemcsak lokális, de kozmikus, nemcsak valós, de szimbolikus sötétség és homály beköszöntével felértékelődnek az irodalmi fényhozók, a szellem lámpagyújtói. Sorsosai közül ekként is köszönti a szerző a nyolcvanesztendős Domonkos Istvánt, a barátság székén szőtt ünnepi szöveg-szőttessel (Automatikusan Domonkos Istvánról) és folytatja – monológként – a Papp Sándorral kezdett, szabadságról szóló beszélgetést (Fragmentumok tükröződése).
Máskor az emlékek helyekhez, az életút fontos locusaihoz kapcsolódnak. A versekben fel-feltűnő délvidéki városok és falvak mellett így kap kiemelt figyelmet Szabadka (Örökzöld Szabadka), ahová Bela Durancihoz fia művészettörténeti kutatásai, a könyvtárba, Csáth orvosi naplójához saját veszprémi kulturális delegációjuk látogatása vezetnek vissza. A permanens zajú örökös csatamező, ahol „[A] költő szíve naponta megszakad.” (78.). S a megidézett magyarországi települések között a második otthon: Lovas és környéke. E szűkebb pátriát így mutatja be:
„Lovasi házunk előtt vezet a régi római út,
ágazik tova: keletre, Aquincum irányába,
az egykori birodalom határa felé,
illetve nyugatra, visz a mediterrán Rómába.
A Balaton a domb mögött terül el,
kb. egy kilométerre a falutól,
tőlünk nem látszik, de nem szomorkodunk miatta,
van két pici templom: egyik katolikus, a másik református,
jól megférnek egymás mellett”
(Tolnaival a Riviérán, 43.).
A szomszédos Paloznak legkevésbé sem a hirdetett jazzt kínáló, sznoboknak való zenei fesztiválja és hazafelé a biciklis defekt (ezért kerültek a szép kötetborítóra és a belívekbe Szajkó István festményeinek kerékpárjai) okot adhatnak ugyan a bosszankodásra (Paloznak overdrive), mint ahogy általánosan a butaság és a giccs térhódítása vagy a régi balatoni világ eltűnése, és meg-megkísértenek az írással kapcsolatos kételyek is, az út azonban, miként Antaiosznak a föld, mindig erőt, hitet kölcsönöz. Ahogy az előtte jártak, ahogy eddig, azon kell haladni tovább – menni, mondani. Végig az úton, át az életen.
„(…)
És mégis egyre
csak mondom, szavaim
ismétlem a részeg lódarazsaknak.
Mondom a szarvval ékes bogaraknak.”
(A római úton, 90.).
Ez Fenyvesi Ottó költészetének egyik legfontosabb üzenete, amit az új hajtás, a Paloznak overdrive kötet is hitelesen és a megszokott magas minőségben közvetít.
Fenyvesi Ottó: Paloznak overdrive. Scolar Kiadó, Budapest, 2021
