Fenyvesi Ottó

Bekezdések Tomaž Šalamunról

Fenyvesi Ottó

„nos költészet egyedül maradtunk
nem ezt akartuk
a napon ülünk és egymásra vicsorítunk”
(Domonkos István: der springt noch auf)

A kis kezdő betűkből sok baj származott,
a vesszők és a pontok elhagyásából,
a hagyományok felrúgásából baj lett:
félreértések sorozata következett,
volt akinek könyveit máglyára dobták
(Entartete Kunst), volt, akit elítélt a bíróság,
és Zágrábba kellett menekülnie,
később is voltak ilyenek,
Zágráb és Ljubljana oltalmat nyújtott,
annak ellenére, hogy 1964-ben a Tito rezsim
a Perspektive lap szerkesztőjét,
Tomaž Šalamun szlovén költőt,
börtönbe zárta, ahonnan hősként szabadult.

A kis kezdő betűkből sok baj származott,
a vesszők és a pontok elhagyásából.
Domonkos István is elment,
elrejtőzött a svéd őserdő mélyére.

John Lennon halálakor Orgia Mechanica címmel
parafrázist írtam a Beatles együttesről,
a Képes Ifjúság hetilap főszerkesztője,
egy bohóc pártvezér és a besúgók
közvádló elé akartak állítani.
Ljubljanába mentem, hónapokig ott éltem,
a szuper avantgárd Franci Zagoričnik jóvoltából,
ösztöndíjat kaptam a Szlovén Írószövetségtől.

A kis kezdő betűkből sok baj származott,
a vesszők és a pontok elhagyásából.
Abból is nagy baj lett, amikor
egy börtönbe zárt költő cipőpertlijéről
írt verset Tolnai,
újfent betiltották a folyóiratot
és repült a szerkesztőség.

Tomaž Šalamun Miért vagyok fasiszta
(Zakaj sem fašist) címmel írt verset,
Belgrádban a Književna Reč címoldalán jelent meg,
Milan Đordević fordította szerbre,
azóta se találom a szlovén eredetit.
Sokan megrettentek, megzavarodtak a költő
kíméletlen iróniájától és szarkazmusától.
A felháborodás, akkora méretű volt, hogy Šalamun
egyetlen kötetében se nem közölte
(magyarul Bozsik Péter fordításában olvasható).
Öniróniája lehengerlő volt,
a hencegő fasiszta vallomásától
libabőrösek lettünk.
Az a düh, amelyet ez a vers a pártbizottságokban
és a párttagok, a jövőbeli nacionalisták
és fasiszták körében kiváltott,
a legmélyebb tudatalattiból, a gerincvelőből
és a vágyott jövőből fakadt.
Šalamunt megtaposták, de szerencséje volt,
akadt, aki megvédte a lincseléstől.
Jól tudjuk: néhány év múlva győztek
a nacionalisták és a fasiszták,
vérbe borult a délszláv birodalom.

Tomaž Šalamun Zágrábban született,
a költészet arisztokratája volt,
szelíd úriember, élete végéig költő maradt:
„Nikoli nisem bil človek./ Vedno angel.”
(Soha nem voltam ember. / Inkább csak angyal.)

Költői többértelműség, a világélmények,
a stílus és az irodalmi alkotófolyamat
radikális sokfélesége volt rá jellemző.
Mintha különböző, sőt meglehetősen
távoli korszakokban élt volna egyszerre, mintha
az ellentétes költői poétikákat egyesítette volna.
Avantgárd és szürrealista volt,
a giccses nyekergések és a búval
baszott költészet ellen ágált.
Tomaž Šalamun a vidám tradícióellenes,
romantikus, szerelmes líra új mestere lett,
modern himnikus, az elbeszélő versbeszéd angyala,
nagy kísérletező, és a leghevesebb provokáció szerzője.

Tomaž Šalamun talpig úriember volt,
világot hódító költő, szlovén kultúrattasé.
Amerikai egyetemeken oktatta
az európai költészet rejtelmeit.
Šalamun verseiben ragyogott
a nap NYC felett, a porig rombolt
ikertornyokon olykor még megcsillant a fény.
Szerelmes balladákat írt feleségéhez,
Metka Krašovechez:
a versben sötétkék pulóvert viselt, és
miközben a tücskök egész nap ciripeltek,
Metkával szeretkezett,
akinek karja megfájdult a szerelem
illatától, a csókoktól, a simogatástól.
Šalamun nyakát elcsigázta a meghatódottság:
líra fakadt Metka fenséges combjai között.

A kis kezdő betűkből sok baj származott,
a vesszők és a pontok elhagyásából.
Szabad gyakorlatoztunk, Gogol halálával bíbelődtünk.
A kritikusok fanyalogtak: túl steril a költészet,
nincs mögötte valóság, pedig ott hunyorogtunk
a Nebotičnik, a ljubljanai felhőkarcoló előtt.
Óh, költészet! Ecco la dolce vita!
Nem tudok felejteni,
nem tudom elfelejteni Tomaž Šalamunt,
a lovasi konyhánkban még mindig az a rádió szól,
amit Ljubljanában vettem,
épp mentem haza a Radio Študentból,
ahol Igor Vidmar a Neue Slowenische Kunst-ról mesélt,
a szlovén ellenkulturális mozgalom
festészeti, színházi és zenei szekcióiról,
majd kezembe nyomott egy kazettát,
melyen néhány Laibach felvétel volt.
Elmentem, vettem egy Panasonic kazettás rádiót,
hogy meg bírjam hallgatni a zenéket.
A Laibach a legkeményebb diktatúrát parodizálta,
szép fekete uniformisba bújtak, mint a fasiszták.
Kezdetben őket is üldözték, nem koncertezhettek,
aztán alternatív világsztárok lettek.
Pont és még egy pont.

Minden út Ljubljanába vezetett.
Fiatal voltam, nem voltak emlékeim:
rajongtam a szlovén OHO csoportért
és Tomaž Šalamunért. A graffitiért,
a punkokért és a Neue Slowenische Kunst-ért.
Mentünk a Tivoliba, a Križankába,
Pankrti koncertre Šentvidre.
Ösztöndíjat kaptam a Szlovén Írószövetségtől,
a Poljanska cestán laktam.
Biztonságban éreztem magam.
A Tivoliban éppen Johnny Rotten kedvence,
a Dr. Feelgood punkzenekar lépett fel,
Lee Brilleaux és Wilko Johnson csapata.
December volt, 1982. Igazi tél, hóval.
Ljubljana főutcája Titoról volt elnevezve.
Esténkén tageltem a sikátorokban,
fújtam ezt-azt, graffitit.

Gabival az elefántról elnevezett szállodában
(Hotel Slon) töltöttük a mézeshetünket.
Hallgattuk a Radio Študentot.

Kávéházban ücsörögtünk Igor Vidmarral,
Grega Tomccal és Aleš Debeljakkal,
az ablakon túl, odakinn,
a Ljubljanica folyó csörgedezett.
Bőrkabátot viseltünk, párhuzamot
vontunk, és közös pontokat kerestünk.
Šalamun épp külföldön turnézott.

Minden út Zágrábba vezetett.
Mentünk a Zrinjevacra, a Dolacra,
a Kulušić-ba (ulica Hrvoja Vukčića).
Punkok és alternatívok voltunk,
tele reménytelenséggel és világfájdalommal,
mert semmi se alakult úgy, ahogy mi szerettük volna,
többek között valóságot akartunk váltani,
és konfliktusban álltunk a tőkével, az anyaggal,
a materializmussal és a fasizmussal.
Imádtuk Mira Furlan színésznőt.
Rajongtunk a horvát és szlovén zenekarokért,
az Azráért, a Parafért, az Atomsko Skloništeért,
a Filmért, a Buldožerért, a Pankrtiért, a Laibachért.
Szerettük a kísérleti színházak előadásait: KPGT,
Mladinsko Gledališće, Teater ITD, Pupilija Ferkeverk.
Poletot, Mladinát és Problemit olvastunk.

Tomaž Šalamun és Branko Maleš volt a kedvenc költőm.
Amikor Zágrábban jártam,
mindig végigsétáltam a Drašković utcán,
amelyet Maleš emleget híres versében
(U voćarni u Draškovićevoj).
Lásd a Commando Dance című költeményem.
A kis kezdő betűkből sok baj származott,
a vesszők és a pontok elhagyásából.

Domonkos István egyik legjobb verse,
a der springt noch auf!
egy réges-régi Új Symposionban jelent meg 1972-ben,
minden kötetből kimaradt, alig ismerik.
Óh, dicső magia polla! Óh, költészet!
Folyton ránk szóltak: csúnyán beszéltek,
inkább írjatok szonettet!
Féltünk a fennkölt poézistől,
„féltünk a vers szélétől / féltünk a vers végétől”
(Tolnai Ottó: Doreen 2)
Hagyatékunk egy kalapács,
egy marék rozsdás szög
és egy nyúlketrec volt.
Egyetlen érvényes definíciót fogadtunk el,
Fűzfa Balázs szokta volt mondani:
„Vers az, ami nem ér ki a lap széléig”.
Szerettük a perifériát, az antipoézist,
a végleteket ostromló költészetet.
A kis kezdő betűkből sok baj származott,
a vesszők és a pontok elhagyásából.

Der springt noch auf!
Belebonyolódtam majd kihátráltam
a költészetből. Markolászom a rozsdás szegeket.
Idéztem a kalapjukat lengető ősöket,
Šalamunt, Malešt, Domonkost, Tolnait.
Már nem értek sok mindent, az új nemzedék
mást ír, mást olvas, más a zenéjük.
Már nem értem a tapasztalatot,
amiből az új művek születnek.

Der springt noch auf! – Radnóti is lehanyatlott,
Bortól, Cservenkán át, Abdáig cipelte keresztjét.
Domonkos áthúzta verseit.
Šalamun attasé az örök vadászmezőkön.
Elsuhantak felettünk a fellegek.
Túl futottunk minden határidőn,
szemünkben kékség csillog,
a távoli szlovén Tivoli, és a horvát Adria.
A könyvek egyre csak halmozódnak,
maguk alá temetnek költőt és költészetet.
Nem maradt más, csak egy marék rozsdás szög
és a kapitalizmus romboló kreativitása.
A kis kezdő betűkből sok baj származott,
a vesszők és a pontok elhagyásából:
végenincs költészet.

Fenyvesi Ottó (1954, Mohol-Gunaras) Topolyán jár iskolába, Újvidéken volt egyetemista. Az Új Symposion szerkesztette 1975 és 1993 között. Az Újvidéki Rádióban 1975 és 1991 között lemezlovasként tevékenykedett. Első verseskötete 1978-ban jelent meg. 1992-ben települt át Magyarországra, Veszprémbe. Jelenleg a Balaton partján, Lovason él.
Legutóbbi kötete: Mély vizek, magas hegyek – balkáni útinapló (Művészetek Háza Veszprém, 2022)