Fenyvesi Ottó
Valami belemarkolt a szívembe: Something’s Gotten Hold of My Heart (Nick Cave & The Bad Seeds).
De belekapaszkodhatunk más dalokba is: I’m Waiting For the Man (Velvet Underground); All Is Loneliness (Janis Joplin & Big Brother and the Holding Co.); Walk On The Wild Side (Lou Reed); Not Dark Yet (Bob Dylan), melyek illenének ehhez a balatoni hétköznapi összeesküvés-elmélethez, ami akkora őrültség, hogy talán nem is igaz. A helyi kocsmában találhatták ki, a kihalt vasútállomáson, ahol naponta legfeljebb négy vonat állt meg, kettő Kelenföld felől, kettő meg Tapolca felől.
Felhajtottak a garatra a törzsgárda tagjai, felfújták a képzeletüket, ugratták egymást, lehetetlen történeteket meséltek, aztán a süket-telefon effektus hatására egyikük elértette, másikuk nem emlékezett pontosan rá, úgy adta tovább, aztán egyszer csak már azt mesélte az egész falu, hogy a Balatonba veszett egy férfi, aki kölcsönadta minden pénzét a kocsmárosnőnek, aki viszont meghalt hirtelen.
Hogy ki halt meg? Hát a Rudi, aki belefulladt a Balatonba. Minden este kijárt úszni, még szeptemberben is. Én még láttam bemenni, mert én is úszok minden reggel és este, de nem jött ki, belefulladt. Másnap, napfelkeltekor ott lebegett a vízen a teste. Pedig jól úszott. Biztos a szíve, mert a szív az olyan, valami vagy valaki néha belemarkol.
Azt is beszélték, hogy Rudi minden pénzét kölcsönadta.
Később azt is hallottam, hogy Rudi nem is létezett. Nem volt itt semmilyen Rudi. Könnyű dolguk volt azoknak, akik ezt a forgatókönyvet terjesztették, mert ha megnézzük, tényleg, könnyebb azt képzelni, hogy az egész csak képtelenség, csak kocsmai összeesküvés-elmélet. Egy szemtanú nem szemtanú. Vagy mégis?
Én láttam egy embert annak a kihalt balatoni restinek a teraszán üldögélni, amelynek Vakvágány volt neve. Ahányszor arra sétáltam, ott görnyedt a sakktábla fölött a sarokasztalnál magányosan, kopaszon, szemüvegben, kockás ingben, és a bábukat bámulta, a huszárokat, a futókat, a királynőt. Mindig ugyanabban a piros-kék kockás ingben, télen-nyáron. Ja, igen, télen nem, mert akkor zárva volt a resti, de tavasztól őszig. Ki tudja, miért ült ott? Lehet, csak álca volt az egész. Honnan került oda? Senki se ismerte. Vagy mégis, volt egy idős nő, aki ismerni vélte, hogy ez a Kissék Rudija, hazaköltözött valahonnan, Ausztráliából mondjuk, vagy Kanadából. Ezek a távoli országok csak összezavarják az embert. Rudi nem nagyon beszélt soha senkivel, csak ült a sakktábla fölé görnyedve egy-két spriccer mellett naphosszat. Az anyja temetésére jött haza és nem ment vissza soha többet. Beköltözött a szülői házba, a vasúti sínekhez közel. A síneken járt haza a restiből. Az is lehet, hogy a vonat ütötte el. De az biztos, hogy 2019 őszén meghalt a Rudi, még a nagy koronavírus járvány előtt. Mi is lett volna vele, ha a járvány miatt nem ülhetett volna ki a resti teraszára. A rögzült szokásokon változtatni rosszabb, mint a halál.
Nem szabad lebecsülni az emberek hiszékenységét, azt a képességét, hogy elhiggyenek minden őrültséget. Hogy például a Rudit halála előtt kisemmizték. Akiknek van valamijük, azoknak a többsége fél attól, hogy elveszíti, hogy elveszik, elcsalják tőle, így aztán szolid számú terjesztője akadt a történetnek. Arról, hogy Rudinak meglehet, egy garasa sem volt, nincstelenül jött haza, hallani sem akartak. Ez valahogy nem tetszett nekik. Bár azt a változatot is ki lehetett volna színezni, hogy elvitte a házát minden összegyűjtött vagyonával együtt a cunami. De itt a Balatonnál az emberek nem igazán vevők az ilyen viharos történetekre. Itt minden csendes. Kihalt. Különösen ősszel, amikor már az utolsó turista is elment, rohamosan kezdenek rövidülni a napok. Senki nem száll se fel, se le a vasútállomáson. Üresen zörögnek el a vagonok. Az utolsó vonat után már szürkületben kell lebotorkáli a tóhoz, amikor végképp nincs már senki az elárvult parton. Legfeljebb egy kíváncsi vénasszony, aki tollászkodik az esti úszás után. Ilyenkor már nyugodtan előbújhattak a koalák, a mocsári patkányok, a hangyász-sünök, az erszényes-egerek, a krokodilok és a kenguruk, amiket a fejében hozott haza Ausztráliából Rudi, és éjszakánként megsétáltatta őket. De nem lehet mégis, hogy Kanadából jött haza? Nem mindegy? A lényeg, hogy ezekkel, a szabadon eresztett állatokkal nevetgélve beszélgetett Rudi, de azért rendet tartva köztük, mint más a kutyái között.
– Nagy kibaszás a világ végén élni. Mindentől elvágva. Senkihez sem tartozol barátom, a világvége ilyen. Itt vagyunk bezárva, ha teszik, ha nem. Ezért csinálunk őrültségeket. Kínunkban, drága barátaim!
Ilyesmiket hallott az öreglány, pár szál nedves haját törölgetve a parton, és közben akarva-akaratlanul hallgatózva. És mélyen elgondolkozott róla, hogy ezt mindet Ausztráliára, Kanadára vagy a Balatonra mondta-e Rudi? A Balatonra ráillett, annyi szent, ilyenkor ősszel köd telepedig a tájra, és akár szigeten is érezheted magad. Elszigetelődve szó szerint. Van, akit megnyugtatnak ezek a bomlásszagú elnéptelenedett hónapok, van, akit viszont felkavarnak és őrültségekre késztetnek. A halál gondolata ott van a levegőben.
Nem tudjuk jól elmesélni ezt a történetet már biztosan, hiszen ahhoz ismerni kellene egy halott ember eltűnt gondolatait, amiket talán soha nem mondott ki, vagy kimondott csak magának, amiből hallott valamit a kíváncsi vénasszony. Így aztán nem fogjuk soha megérteni a görcsöt az arcán, amivel talán levegő után kapkodott, vagy éppen még mélyebbre próbált merülni. Az is előfordulhat, hogy imádkozott. Milyen nyelven imádkozhatott? Csakis magyarul. A kenguruk nyelvén csak felnőtt fejjel tanulhatott meg beszélni, vagy kanadai favágókén.
Egy hajléktalan tudhatna róla talán többet, aki a restibe kapta a nyugdíját. Minden nyugdíjnapon gálánsan fizetett mindenkinek, a legdrágább bort vette meg a kocsmárostól és olyankor leült Rudi mellé. Talán, beszélgettek is. De ez a hajléktalan öregúr is eltűnt, ahogy a szintetizátoros slágercsődör is, aki péntek estefelé beállította a masináját a resti teraszán és rázendített a mulatós nótákra. Pont a Rudi helye kellett neki, és olyankor szegény Rudi dühösen szedte a sátorfáját, egyáltalán nem szórakoztatták a táncoló öreg párok és az örökzöldek: Akácos út, Csak a szépre emlékezem, Mindenkinek van egy álma, Így mulat egy beates magyar úr, Csinibaba, Gondolsz-e majd rám stb. Csupa megsárgult, érzelmes dal a múltból.
– Karneváli népség, prostik, lezüllött politikusok, parasztok – morogta mérgesen Rudi, de csak magában. Azt is nehezen viselte el, ha véletlenül betévedt egy jeges whiskyre a restibe egy hetvenkedő maffiózó vastag aranylánccal a nyakában. Fel se pillantott a sakktáblájáról, de érezte a fajtájukat. A balatoni excentrikusok közül egyedül az anarchista hajósokat viselte el. Velük képes volt egy levegőt szívni. De ők mára mind eltűntek, a kis balatoni vasútállomás restijével együtt elsüllyedtek. Csak a koalák, kenguruk maradtak itt az esti parton, céltalanul kószálnak, nem találják a helyüket, értetlenül kapják fel a fejüket a hosszú esti vonatfüttyre, hiszen már ők is tudják, hogy újabban elektromos vonatok járnak erre, azok tülkölnek, nem fütyülnek. Pedig milyen velőtrázó tud lenni egy esti vonatfütty, mennyi szórakoztató összeesküvés-elmélet kezdődhet estébe nyúló hosszú vonatfüttyel.
NICK CAVE AND THE BAD SEEDS: Something’s Gotten Hold of My Heart (Roger Greenaway)
