Fekete Anna versei
VISSZA
A méz enyhíti a torokfájást,
a szerelem a szorongást, a kinin
a maláriát, a hit a félelmet. De mi gyógyítja
az egyre lassuló vért, a gyengeséget, az egyre
erőtlenebb képzeletet, a pangó ereket?
A mennyországban talán egyre kisebb
és fiatalabb leszek, a kirobbanni készülő
Ige egyetlen foszlánya. Lehetőség.
Nulladik perc. A történet kezdete.
Te én vagyok. Ő valaki más. A világ
még nem gondoltatott el.
ÜVEGHÁZBAN
Liliomok, sárkányfák, ördögcsáklyák.
Nagybátyám üvegházának boldog növendékei.
Színesek, elevenek és ritkák. Mert nagybátyám,
a híres orvos nem autócsodákat, hanem virágokat gyűjt.
A kioperált mandulákból, lépekből, vesékből
húsos orchideák lesznek, csillogó-növekvő csodák,
amiket csak ő láthat és a kiválasztott, hideg ujjal
végigsimított, a megtiszteltetéstől piruló unokahúgok.
Majd belenősz, majd megszereted, majd megtanulod.
Nagybátyám szerint ilyen a pénz és ilyen
a demokrácia is. Kevesen csinálják, de mindenki szereti.
HAITI (EMIGRÁNS ELÉGIÁK 15)
Adsz egy kolibrit egy karibért?
Ezen a mesebeli szigeten
a madarak is csiribiri-nyelven
beszélnek. És nemcsak a madarak,
hanem a szél és az emberek. Haitinek
hívják a Karib-tenger hercegnőjét,
a legszebb szigetet. De csak álmodban
mondhatod ki ezt a gyöngyházfényű
nevet, mert a fogaid megkarcolják…
Kimondtam, és most itt vagyok.
A győztes rabszolgák szigetén,
ahol húsz dollárért gyereklányt vehetsz,
huszonötért fiúcskát, ötven dollárért átkot,
százért gyógyíthatatlan betegséget
Más nincs, csak hús, eladó: disznó,
teknős, gyerek, kígyó. De a félelem
hamar megrohasztja a testeteket –
csak a vicsorgás marad. Sebek helyett
sebek. Emberekkel teli halott sziget,
egy zsúfolt, mégis lakatlan kődarab. Haiti.
Adsz egy kolibrit egy karibért?
Kimondtam, és itt vagyok végre.
Milyen óriási, milyen szívszorító ma a tenger!
Kertje rejtekében az Úr talán két ragadozót
tartott rabláncon, egy nőstényt és egy hímet.
Nem a Tudás Fáját féltette, hanem a földet,
amit ezek az örökké éhes, alamuszi teremtmények
bomló csonttá és hússá változtatnak. Haitivé.