Fekete Anna versei
Az éjszakai városok nem feketék.
Lilásak, barnásak, és mint a fák alatt
lapuló kígyók megvillantják zöld, kék,
vörös foltjaikat. Az éjszakai városok
nem homályosak. Akármerre fordul a hold,
reménykedő tekintetek néznek rá vissza.
De közöttük csak szorongó üresség.
Bokrok, susnyások, semmiben elvesző árnyak.
Lehunyt szemek, elhagyott, sohasemvolt városok.
Az elveszett szerelem mindig egyféleképpen fekete.
Pedig valaminek ittkéne lennie. Félúton,
két nagyváros közt, a semmiben.
Valaminek, igen… mert a felejtés,
a lakatlan csend elviselhetetlen.
Eléd villan egy tábla az éjszakai országúton:
vigyázz, vadak a sötétben!
De mi másra vágynál két nagyváros között
éjszaka? Múltból előszökő farkasokra,
sebesülten imbolygó vaddisznóra,
mindentudó, sötét madarakra.
És míg meglepetten lassítasz,
egy koronás vad eléd lép.
Igen, megérkeztél.
MÉGIS
Felesleges dolgok – márpedig – nincsenek.
A kidobott emberek is lélegeznek. Acsarognak,
morognak, zúgolódnak, elbújnak valahova,
megrontják a nyarainkat,
megkeserítik a teleket.
Nincsenek. De.
A szenvedés áttetszőbb a levegőnél,
falánkabb a tűznél, nehezebb az anyaföldnél.
Egyetlen vízcsepp sem nevezheti magát tengernek.
Minden nap meghalsz a többiekkel. A láthatatlanokkal,
a kicsi, nagy, kidobott, megunt emberekkel. Velük.
Akik a saját halálukat sem veszik észre.
