Emigráns dalok

|

Fekete Anna versei

EMIGRÁNS DALOK XXI.

Éheztem, szomjaztam, bántottak? Ha angolul
kérdezik, nem fáj annyira. A törött bokám elfér
egy rubrikába, a tbc-m egy rossz angol mondatba,
egy óhajtó mondatba egy idegen kislány, aki azt kérte,

vigyem magammal. (De mért tettem volna?)
Aztán a sok üresség, amit a hazugság hagy:

először tizenöt évesnek mondtam magam,
aztán húsznak. Azóta a testem annyiszor
árult el, és én a testemet, hogy akárhány
éves lehetek. A nővéremnek megígértem,
hogy soha nem felejtem el. Ezért az ő nevét
írom legalulra, a magamé helyett.
Végre. Köszönöm. Megérkeztem

EMIGRÁNS DALOK XXII.

(HOLDFÉNYES UTAZÁS)

Hát kérlek szépen, ilyen egy utazás:
megduzzadt bokák, fekélyek, szemölcsök.
lassan gennyesdő, leszakadt körmök.
Nincs olyan jó lábad, mint ama híres
Wanderernek, aki éjszaka gyalogol

a holdfényes erdőn át egy diadalmas
rom felé egy romantikus festményen.

Pedig mi akkor is éjszaka utazunk,
ha süt a nap. Annyira egyformák az arcok,

hogy csak árnyékokat látunk: itt-ott
egy halántékot, egy orrot, egy mutatóujjat.
Kísértet, gyerek vagy egy Doppelgänger.
Egy dolog számít, bízhatsz-e benne.
Az a szörny lop! Kerüld el! Vigyázz vele!
Elrabolja a nevedet, összezagyválja
az emlékeidet. Így utazunk haza- vagy vissza-
felé, az örök éjszakában, egykedvűen.

CÍMKÉK: