Fekete Anna verse
Nemcsak szökőárban, nemcsak földrengésben
tűnnek el emberek. Sokszor csak kifakulnak a nyomok,
elvesznek az évek és a lépések. Egyik nagy-nagybátyám
1943-ban sétált ki a besztercebányai kórház kapuján.
Gefährliche Liebe? Titkos küldetés? Gestapo?
Oder? Ki tudhatná? Tizenhét éves volt,
talán félt a háborútól. Talán, talán.
Ez a Talán a legeslegnépesebb ország.
Nem védik tengerek, folyók, fenyvesek.
Nincs bizonyosság, se nap, se hold. Egy nap
háromszáz esztendő, egy év három nap, nem több.
Semmi sem biztos, hisz nincs idő. De itt élnek
a Berci és Pepi bácsik, Karolina nénik, a Bélákból lett
Vojtech bácsik, akik már nem értenek magyarul.
Az a sok Dani, Marci, Balázs, Tamás, Sebi,
aki mostanában szétszóródott, nem hív vissza –
nem, nem, még e-mailre sem válaszol.
A rokonok.
Legkedvesebb unokatestvérem nem ér rá.
Pedig semmi HeimlicheLiebe, semmi titkos küldetés.
Ő tudós hölgy, akinek kevés az ideje. Pedig
paleontológus, évezredekkel, évmilliókkal játszik,
eltűnt állatokat kutat, szágópálmák közt rejtőző
stegosaurusokat, spinosaurusokat, fürge vagy lomha
páncélos gyíkokat, akik ebben a szívszorító,
mégis határtalan Talán-ban élnek
az én soha nem volt vagy elveszett
bácsikáimmal, unokatestvéreimmel.
No de hány nap egy esztendő?
És én hol élek? Kint vagy bent?
Az elveszettek halott pálmafákkal
teli földjén, vagy köztetek?
Hanemti
megvagytok-e?
