Fekete Anna verse
I.
A szép, világos napok,
a nyugodtan zubogó vér,
a lakáskulcs, a bankkártya, a jóknak
kijáró magabiztosság mind másoké.
Ragyogó aranyháló. Enélkül akárki
lehetsz. Kóbor kutya, aluljárókban
lopakodó szellem, valakinek az elfelejtett
vágyképe. Mintha napközben is álmodnál,
de képtelen vagy kialudni magad.
Lassan szétbomlasz, mint eldobott cigarettacsikk
az éjszaka mélyén, egy elhagyott tócsában.
II.
Ha egy igazolványt először vesztesz el,
a szívedhez kapsz. De a szív csak egyetlen egyszer
fájdul meg. És aztán makrancos és dühös marad.
De nem fáj jobban, mint mikor elveszted a kabátodat,
az útleveledet, a feleségedet – csak mintha beteljesülne
egy sötét és régi jóslat. És már akkor is töprengened kell,
ha az emlékeid közt a kutyádat vagy az unokatestvéredet
keresed. Valaki tönkretette vagy elpusztította őket.
Akkor sem ismernétek fel egymást, ha összefutnátok
egy téren. Ki az a hajléktalan bácsi abban a lopott
esőköpenyben? Én álmodom, te álmodsz,
ő álmodik, de többé nem ébredünk fel.
III.
Öt-hat szám mindent elárul rólad.
A nemedet, a vércsoportodat, a bankodat,
és hogy milyen gyorsan fizetted be,
töltötted le, küldted vissza. De vannak,
akik nincsenek. Akik elbuktak a barázdák közt,
a végeláthatatlan számtengerben. Akik nem adták,
nem küldték, nem fizették vissza.
Akik bárkik lehetnek. Összecserélt
nevek, kezek, lábak az aluljárókban.
Száguld a végtelen futószalag. Számokat
és sorsokat telepít városról városra. De nem tökéletes.
Néha tisztogatni kell, mint a csirkegyárban a gépeket.
