Fejezetek egy életrajzból

|

Kutya nélkül nem lehet meglenni

A Rózsa utcában nem adták sintérkézre a kutyákat, se a kóbor kutyákat, se a veszetteket. Az öregeket meg hagyták kimúlni maguktól; hagyták, hogy a Rózsa utcába járjanak meghalni a kutyák, valahogy úgy, ahogy Nádas Péter írt a kutyahalálokról egyik szép elbeszélésében.

Kutyák hangoskodnak, ugatnak, fülelnek, az ablak alatt ugatnak, fülelnek, ahogyan ugatnak, egymásnak felelnek, hegyezik fülüket, lágy szelek sípolnak, kerekek surrognak, lópaták kopognak, utak dorombolnak, közelben, távolban, kutyák hangoskodnak, ugatnak, fülelnek, egymásnak felelnek.

Kutya nélkül sem lehetett meglenni abban a makacs világban, a kutya tette elviselhetővé a hétköznapokat, ugatásuk fölidézi a kifogyhatatlan gyermekkort, ahol a szomorúfűz miatt kel föl a Nap, és a szenesek pora a városra száll.

Nem volt család, ahol nem tartottak kutyát, néhol kettő is fölverte a hajnalok vagy a délutánok csendjét, ha zötykölődve elhaladt egy lovaskocsi az utcán, vagy a szenesek pattogtatták az ostoraikat. A szódáskocsik érkezését is, akik nyaranta délidőben jöttek, dühös ugatással fogadták, és föl-alá rohangáltak a kerítések mellett, akárcsak a fagylaltos jövetelekor, aki még csöngőt is rázott, ez a fülsiketítő zaj, mint puskalövés durrogott a fülükben.

A kutyáknak elkajszult, penészes deszkákból, leszerelt ajtólapokból és félfákból, mindenféle maradék lécdarabokból, rozsdás bádogból, fölszeletelt pvc-lemezekből ólat építettek, masszív kis hajlékokat, mi éppen jutott, vagy kézre esett, abból. Téglából is volt kutyaól, véletlenségből a miénk, mert Öregapám a ház bővítése után megmaradt féltéglákat erre szánta, aztán egy kis féltetős, zsindellyel fedett kutyaházat húzott föl, jó tízlépésnyire a köves verandától. Az utcabeliek az ólakat kiselejtezett pufajkanadrágokkal, lyukas, szakadt plédekkel bélelték ki a fagyok támadása ellen; jeges szelek tépdesték az udvarokat és a kerteket a letarolt mezőn át a Szabadhegy felől, mert nem igaz, hogy a kutyák nem reszketnek, nem dideregnek az ordító hidegben. A gazdák óvták a kutyákat, ha elcsavarogtak és napokra elmaradoztak, az utcában izgalom támadt, és akiknek az ideje megengedte, a keresésükre indultak.  Láncon tartott kutya nem volt a Rózsa utcában, az szégyen lett volna a gazdára nézve, de a házak küszöbén túlra sem engedték a kutyákat, a kertekben és az udvarokon azonban szabadon mozogtak, ha a kedvük úgy hozta, vagy az ösztönök és vérük hajtotta, kiszöktek a földekre; addig kaparták földet, amíg átfúrták magukat kerítések alján, szaladtak, vágtattak, amerre láttak.

Szabadon csatangoltak, de virradat előtt mindig visszatértek az óljaikba; jó házőrzőknek bizonyultak, odatartoztak a Rózsa utcai rezervátum mikrovilágához. Egy-egy idegen kutya föltűnése sem okozott zavart, a kóbor kutyák szánalmat keltettek semmint félelmet, élelmet is kaptak, senki sem zavarta ki őket az udvaraikból, még a sintér előtt is letagadták a létezésüket. A sintér fölbukkanása rossz előérzetet jelentett. Ha a sintér kérdezte őket, vigyáztak a szájukra, az idegen kutyákat előtte beparancsolták a pincékbe, vagy a pajták mélyén rejtették el őket, a sintérnek meg nem volt joga fölforgatni a házakat és a kerteket. A sintér jövetelét megelőzte a híre, mert szokott útvonalán a Katonarét felől érkezett, és mindig akadt valaki, aki értesült róla, a sintér ketreces kocsijánál amúgy sem volt kínzóbb látvány; a ketrec sohase volt üres.

Az első kutyánk, Bodri, minthogy megveszett, és nem akartuk sintér kezére adni, a kert végében lévő diófa alatt lelte halálát. Öregapám nadrágszíjjal fojtotta meg. A családot összetörte az eset, Öregapámhoz napokig nem lehetett szólni, magába fordult, pedig kemény fából faragták, akin átgázolt a történelem; megjárta az első világháborút, a hadifogságból kriptákban bujkálva szökött meg, közben az egyik lábára megsántult, sok halállal találkozott, látott gyilkolni katonákat, látott bátran meghalni embereket, és látta a gyávák szemében a félelmet; az élet sötét oldala nem volt ismeretlen előtte.

Sokat kérdezősködtem róla, mert kevés emlékem maradt a katonakabáton és családi fényképeken kívül, ezekből sem maradt elég, mindenesetre kevesebb annál, ami egy elbeszéléshez szükséges lehet; korai emlékeimből néhány apróság megmaradt, Bodri halálára azonban tisztán vissza tudok emlékezni, mert az volt az a nap, amikortól soha többé nem láttam Bodrit.

Amikor Bodrit Öregapám szíjra kötve kivitte a kertbe, a kutya tudta, hogy mi következik; fejét hátravetve megfeszítette a nyakát, de nem támadott, bevárta a véget. Fekete nap volt az életünkben. Félénk, elbújós fiú voltam, vézna, alig pislákolt bennem az élet, Bodri volt a társam, nélküle úgy éreztem, hogy bánatos a világ: minden érzés megváltozott az kertben, minden nesz másképp hatott rám az udvarban. Zörgött az őszi avar, csörögtette a szél a leveleket, söpörte ide-oda, csikorgott a kemény bakancstalpak alatt a föld, de az egyetlen zaj, amire fölfigyeltem volna, nem hallatszott soha többé.

Öregapám azt tette, amit tennie kellett, Bodrinak így volt ez elrendelve, mert a legrosszabbtól, a sintértől csak így menekülhetett meg. A Rózsa utcában nem adták sintérkézre a kutyákat, se a kóbor kutyákat, se a veszetteket. Az öregeket meg hagyták kimúlni maguktól, hagyták, hogy a Rózsa utcába járjanak meghalni a kutyák, valahogy úgy, ahogy Nádas Péter írt a kutyahalálokról egyik szép elbeszélésében.

Én abban az évben kezdtem el az iskolát a Teleki utcai alsó tagozaton. Az épület még ma is áll, így könnyebben visszatalálok a tanteremhez, ahol olajszagú volt a padló, ahol a vaskályha mellé púpozott tojásbrikettet a zöldre festett szenesládában tárolta az iskola gondnoka, és látom a tanári asztal előtt a padot, ahová Nagyanyám először beültetett. A tanulás varázsát ott éreztem meg, a tudás első morzsáit azonban Öregapám mellett szedegettem föl, hármasban Bodrival, abban a bódulatban, amit egy kutya a jelenlétével megszerez.

A mi kis városszéli rezervátumunkat azonban körbeépítette a város, fölszámolta a régi kertet, a régi utcát. Mielőtt végleg elhagytuk volna házat, a diófát kivágtuk. Nehezünkre esett, kényszerűségből tettük, ahogy kényszerűségből következett be Bodri halála is.

Fojtogató érzés volt; az marad örökre.

CÍMKÉK: