Öt vers és három grafika az alkotótól
Fábián István: Konrád György – A városalapító
ITT. MEGINT.
listák, palimpszeszt
(egy törvénytervezetre)
a test ideje
ahogy foszlik
a hús rongya
és a csont
dől vele
ahogy a békák
torka lüktet
ahogy
a halál torkában
daloló szív
tüntet
csak még
egy dobbanásért
míg ólomfényben
áznak
odafönt
a pinceablakok
egy szóért
volt minden
semmi másért
de már odakint
havazik és
minden utca
halott
azután drót
és kátránypapír
azután
temetetlen évek
a hallgatagok
VÍZ ÉS CSEND
merülsz lomha alkonyi folyóba
a víztükör szikrázó borotvaéle
fölfeszült szemed gömbjébe vés
s mint végtelen mélyű kirakathoz
pupilláidhoz úsznak molnárkák vizipókok
bámész rákok compók
és a csak épp arrajáró halak
nézik-nézik a két nyitott koporsót
a benne alvó két árva pupát
a két mezítelen szembogarat
szemed feketéje kettészelve
a Nap pengéje hasítja szemed
a békák siklók tanyája
sárral önti el lassuló tekinteted
ahogy süllyedsz
a víz kés-éle vonala kettévágja
a dőlő képeket
mik a fényből kikopva süllyednek
a hullámtalan vízfelszín alatt
A lövés
VIZITÁCIÓ
felhők ködéből aláereszkedik,
az égi padlásról ingva lóg
a parancsszavakból sodrott kötél.
ítél a fönti, a lenti végleg eltökél,
szétbomlanak a színvalók.
az ember gúzsba kötve üldögél
minden eljövőnek örökre háttal,
visszavágyva a néma kezdetig,
egybevetítve áttetszőn
a létezővel és a kitalálttal.
FALHOZ VERT POHARAK
1.
Selyemszál, pókhálók tartanak
tarthatatlan súlyokat,
fényhuzalt szőnek rovarok, hernyók:
szalad az idő és ittmarad.
2.
Ez a sár a mi sarunk marad.
Majd sok év után, ha kél a Nap,
föl nem szólt szavaink, hallgatag
napjaink fejünkre visszahullanak
3.
Ahogyan fáj a seb a késnek
és féli a kő a zuhanást,
így vagyok része az egésznek.
Nem is akarok semmi mást.
4.
Ahogy a vonal fáj a tollnak,
élni vonaglik rajz és a szó,
a tinták óceánmélyre hatolnak,
de elsímul tenger, hallgat a tó.
5.
Mélyülő tükör a haló vad szeme,
benne arcom taknyos zokogásban,
arcom mögött óriási éggel ég a nyár,
elég minden, mit valaha láttam.
6.
Elég minden múlás előtti pillanat,
lángra kap tarló, útszéli gyom, aszat:
ígéret volt épp elég, annak épp örök.
A pupillára húnyódnak karcolt célkörök.
7.
Fagyott könnycsepp az őszi levélen,
rágyűjti minden dühét a nyár,
sűrűsödik a fény észrevétlen.
Aludna, de lángol már minden határ.
8.
Teleírom a perzselt füzetlap élét,
így adja kedvem és terem.
Rajzolok álmot, midenfélét:
fehér papírom puszta végtelen.
9.
Mi lenne szebb: a tigrist megölni,
vagy ha arcomra lépnek tigrisek?
A lelkiismeret ócska holmi,
minden szerzetnél dervisebb.
10.
Arcom éjféli patakba merítem,
látom odalent a fönti Holdat.
Így áll végül talpára minden.
Hátamra suttogó fűzek hajolnak.
11.
Rajzolok szárnyat a szögnek,
szabadítaná maga magát.
A kőbe vert szögek kiszöknek,
szállanak a széllel szerteszét.
12.
Hull a hó a gyermeki nyárban,
kaszálók csendjében áll a holnap.
A havak a gyökér mélyéig hatolnak,
taposunk már sosem engedő sárban.
13.
Fáj a seb a sebnek,
minden azonos önmagával.
A kő kő. Rávall, ahogy álmodik
az éggel és földre zuhanással.
Donbasz
A FATTYÚ
Ivadék. Ivadék voltam, vagyok.
bár csak gyermek akartam lenni. bárkié.
lettem magamra görbült magzat,
égképek fölrajzó papírsárkánya,
sárba, iszapba rajzolt csillagzat.
diófák eget letépő hiánya.
végtelen havak fekete fattya,
távolodó léptem akárkié.
mesékben lakik valami hattyú.
égtelen tavak lakója jég alatt.
a felhőkön áll egy sírfelirat.
egy fekete toll hull alá szelíden.
így lesz minden szépség az enyém,
igy lesz országommá minden.
