Szűnés

|

Fábián István versei

ÚTVESZTŐ KINT-BENT

SZŰNÉS

Nincs a van, és nincs a nincs sem.
Érintéspára rozsdás kilincsen.

Pókhálós ablakon táguló tekintet,
idebent ver a szív vakon.

Elmúlt napunk: néma bogarak
felhője tarlókon szétsodorva.

Odakint levelek, millió árva:
egyetlenekként hullanak

az éjszaka hűlő sarába.
Száll penészes, fullasztó polyva.

Kutya vonyít a tompa Holdra.
Az ég alatt megállt a Nap.

x

ÁTTŰNÉS

a folyóhoz tart.
kezében görbe száraz ág.
a vízig lejt a part,
sápadva hűlő homok.
mire egy madár
körbevillan,

nem marad nyom
már semmi más, csak
a homokba karcolt vonal.
fölszivárog benne csillogás.
arrébb az eldobott
ócska bot.

x

ESTELI KÉP

utcakövet nyalnak
rossz ebek
kocsma-járdaszélen

kokárdává
nyílnak szép sebek
a részegek
szivében

mert késsel fölnyitott
szemhéj
a józanság kínja

a hazugság kacagó
arcába nézni
mosolyog ereje
közönye kénye

CÍMKÉK: