Fábián István versei
SZŰNÉS
Nincs a van, és nincs a nincs sem.
Érintéspára rozsdás kilincsen.
Pókhálós ablakon táguló tekintet,
idebent ver a szív vakon.
Elmúlt napunk: néma bogarak
felhője tarlókon szétsodorva.
Odakint levelek, millió árva:
egyetlenekként hullanak
az éjszaka hűlő sarába.
Száll penészes, fullasztó polyva.
Kutya vonyít a tompa Holdra.
Az ég alatt megállt a Nap.
x
ÁTTŰNÉS
a folyóhoz tart.
kezében görbe száraz ág.
a vízig lejt a part,
sápadva hűlő homok.
mire egy madár
körbevillan,
nem marad nyom
már semmi más, csak
a homokba karcolt vonal.
fölszivárog benne csillogás.
arrébb az eldobott
ócska bot.
x
ESTELI KÉP
utcakövet nyalnak
rossz ebek
kocsma-járdaszélen
kokárdává
nyílnak szép sebek
a részegek
szivében
mert késsel fölnyitott
szemhéj
a józanság kínja
a hazugság kacagó
arcába nézni
mosolyog ereje
közönye kénye