Fábián István versei, rajza
NOÉ – DE NEM SZŰNT AZ ÚR HARAGJA
Az analóg
Birtalan Zsolt körülnéz
az ezüst léte a létezés,
a kép léte a folytatás.
arc fordul el az ég elől:
a fönt értelme a zuhanás.
a kép figyel,
az ég bedől:
nincsen félig és nincs kevés,
kép van, drága rend.
a többi hallgatás: (the rest is
silence) néma csend.
Szög és deszka
deszkába félig vert szög
virága csillagzó rozsda
törik ha beljebb vered
vérré ütött bőre szétpereg
álmában végre meghajolna
az a deszka is útszéli sárba
kásás hólébe fagyva hever
emberi tájban embermaradék
lapjáról lehűl az utolsó kézsimítás
aztán az idő mindent elkever
Ad acta
szép és gömbölyű és kietlen:
vetetlen ágyán alszik a világ.
halott fenyőfák karácsonyán
surrognak sánta búgócsigák
a létezés szálkás padozatán.
csend lesz. végső. ünnepi.
hallgatnak égi vezetékek,
álmodnak verseket, zenéket.
megállt tengereinket ellepi
a megmaradt szó: végleg!
Október foszlása
jönnek tél-fehér angyalok,
tépett szárnytolluk végén áll a vér.
szigorú szavuk sötéten ragyog,
ahogy megfagy a világ, ahogy
nyitott szemünkön áll a dér.
így múlik minden szépség, harag:
farkába harap a kígyó idő.
rozsdás levelekkel szalad a szél.
minden szavunk botlik cigányuton.
azután torkunkat metszve bennakad.
a dunán lassan úszik kharoni ladik,
süllyed párává oldódó partokig.
úszik a kátrányfekete koporsó
iszonyat-üres terhével,
hűlő jövőnkkel. az a megígért hatodik.
Sárvidék hírhozóval
süllyed halak álmához,
áramló élet alá, iszapba,
mi föltött úszik
a boldog létezés.
a levegővétel tompa kés,
só a sebbe.
sír a föld
és sír a sár,
sár a föld
és sír a sír.
hallgat, vissza sose kérdez.
keze nyugszik, már senki nem ér
ahhoz a kézhez megremegve.
jár a hold,
a görbe hír.
sár a hold,
a földre vár.
a metszett seb
a vérre vár.
a voltnál szebb
a már.
fölfeszült, egybezárt arcán
árkokat vés a zöld eső.
esőbe fúl a hűlt mező.
sár a sír,
most vért keres.
sár a föld.
a sír üres.
