Fábián István versei, képei
OKTÓBER FOSZLÁSA
jönnek tél-fehér angyalok,
tépett szárnytolluk végén áll a vér.
szigorú szavuk sötéten ragyog,
ahogy megfagy a világ, ahogy
nyitott szemünkön áll a dér.
így múlik minden szépség, harag:
farkába harap a kígyó idő.
rozsdás levelekkel szalad a szél.
minden szavunk botlik cigányuton.
azután torkunkat metszve bennakad.
a dunán lassan úszik kharoni ladik,
süllyed párává oldódó partokig.
úszik a kátrányfekete koporsó
iszonyat-üres terhével,
hűlő jövőnkkel. az a megígért hatodik.
A XXI. SZÁZAD KÖLTŐI
„…
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.”
Petőfi Sándor
behódoltak a semmik, a szóközök,
a sorok között, ahogy redőny csapódik,
izzó réssé szűkülnek gyávult üzenetek,
a rejtőzködők, a dekódoltak.
vagy nincs az se már, hullunk a múltig,
a hallgatókig, a lehallgatókig,
a kéz a papírra visszahullik.
a vers, a szavak szűkölő súgása untat.
a hatalom metszi nyígó szavunkat:
mi volna, mi az íráson múlik?
hová veszítjük napra-nap magunkat?
időnk lejár: a végső némaságig múlik.
KIVONULÁS SZAKADATLAN
(exodus continuus)
dolgoznak erek, a test szorgos
plébánosai, míg megszilárdul a csont,
a kálvinus, néma tenger.
és íme a hús: mérgektől
áttündöklő fészek.
tekeregnek ákombák, részeg
krétával karcolt határok,
lobogókká fércelt varratok:
ez itt otthonom, ez európai senkiföldje,
hol nem gyűlik víz, se por.
otthonom e szavakkal átvert hallgatás,
ahol a megtartó titok:
nyitott tenyérrel vízre ütni,
csuklóval elpattant üvegre ütni,
angyal arcába visszaütni!
Akarnok
