Duna felett az ég

|

Fábián István versei és rajzai

DUNA FELETT AZ ÉG

állok az idők telén
havat roppantó napsütésben
jégbe fagyott zárvány
buborékprizmában
robbanó szivárvány
veti szét feltakart

szemem.

mert minden kép szilánkban
egy madár van még egészben
tolla szárnya karma hibátlan
csőrében az utolsó falevéllel
billeg a fönti lassú szélben
mintha tudná még a fészket.

de nem.

Álmodik a szeg is

A „FOLYTATÓLAGOSLEVES”

(Csalog Zsolthoz)

Már huszonöt éve halott,
fekszik ugyanannyi éve.
Vele párhuzamos vagyok,
csak hogy élek,
ennyit épp kivéve.

Mint rozsdás szög
asztallapba verve,
koszlott abrosz
végtelenjén állok.
Kerül még bármi halál ok,

de leszünk még mi is heverve:
cigányok, zsidók, magyarok
egybekeverve. Nem tudom
van-e még velünk
a kilöttyent levesnek terve.

FAKULÁS

fények foszlanak
vásznak fölfeslenek
árvult erek görbülnek
egymást keresve
szálak szétszálazódnak
póktojásként
bábozódik a holnap
ujjak kezek
már sosem fonódnak
sem imára
sem szerelemre

foszlás van
szavak ritkulása
póktojásként
szövődik a szív halott
lepke koppan kezemre
szavak közt nehezedve
alvad a csend
és már nem ragyoghat
feketébben:
Az elveszített éden:
csak az az éden.

Nem láthatod a szenesembert, ha becsukja a szemét

ANGYALALTATÓ

a rét gyilkosságok békés mezője,
vigasz a végleg elmenőkre,
hol keresztet fon a fürge pók
és fénylő áttetsző keszkenőbe
forgatja a barna éji lepkét,
a fecskék csőrében bogarak
háta roppan,
hangyák görgetik a röpke létet.

a hártyás földben csimaszok pondrók,
kagylószín pajorok készülnek
felszületni az alkonyi égre,
azután megint jönnek
gyönyörű holdfény alatt
az éjszaka madarai
és habzsolják lárváit
a meg sem születőknek.

hát itt állok a mégis-hajnalban
túl minden éppencsak-halálon
fűszálak álmodója,
hol möbius útját rója a Hold s a Nap,
hallom a túléléseket és halálokat,
hallom a surrogó késeket,
ahogy a fény elválasztja
a szétdőlő nappalokat,

a záruló estéket, a szárnyakat
s az örvénylő szédüléseket.

CÍMKÉK: