Fábián István versei és képei
Bogár
MÉGIS VIRÁG
fénylő feketén,
ahogy eső után
őszelő sarán
felrobban
az alkonyi Nap
és a káposztalepkék,
ritkuló füvek közt
billegő
gyászhuszárok,
búcsúztatják
az önhitt nyarat.
sötéten, ahogy
fölindulnak
hitektől kihűlt
templomhajók
nyújtózva
üres egekbe,
lámpásuk csak
a rétek fölött
némán kerengő,
szanaszét rajzó
szentjánosbogarak
fölszisszenni minden
hirtelen sebhez,
csak ahogy
a sás éle vág,
ahogy
a papír széle vág,
csak hogy tudjad, akár
fájhatna is, ha fáj!
véred a sötétben-
feketeségben
fölnyíló virág.
A RÓZSÁK
Nehéz a múlást nem káromolni.
Szikrázik a fagy:
köszörűn visító penge.
Az élet szaladó, könnyű holmi,
áttetsző selyem
éles füveken lebegve.
Kertemben jeget könnyeznek,
fáznak-gubóznak
konok, hósapkás rózsák.
Szemérmesen vetkőznek,
ha a téli nap
végigcsap fagyott bimbójukon.
Nézd, ázottan is, halottan még,
rongyos szirmaikkal
titkukat átölelve óvják.
Hószín és dermedt most az ég.
Zárul a végső titok
majd, ha tombolva kinyílnak a rózsák.
LÉTVÁLASZ
Csak lenni, mint a játszó állatok,
a boldogság átlátszó, könnyű pára,
lélegzet szikrázó télben: ott van,
és már
sehol nincs nemsokára.
A boldogság nemlét-állapot,
havas domboldalon kacagva gurulni,
üres szobában mosolygó macska:
nem számít,
te ő vagy, vagy te vagy a spulni.
ÖRÖKBÚCSÚ
Boldog a Nap, száll a Hold,
és olyan magasan jár a szél,
a tenger az éghez fölhajolt,
az éj a lélegző hajnalhoz beszél.
Ahogy a koldus szem elmerül
mélyülő szembogár-feketében,
ár és apály az égre hull.
Csendesednek a fönti szélben,
és ver a boldog szív vadul,
minden elmúlt hajnal elfehérül.
A kéz a kézben kővé fehérül:
míg szakad a hó a télben.
