Fábián István versei, rajza
TÜKÖRKÉP
…a tükörképnek van valósága.
Amibe ököllel visszaüt.
Tükörbe nézel, arcod a tükör letépi,
napra-nap lerontja, újraépíted.
Újra lebontja és deszkapalánkra
mázolva újratépi.
Plakát vagy, lenni akartál,
elsuhanó kép, ami megmarad.
Mezítlen arcodat ne takard el,
lépteid az idő majd újralépi:
a megtalált bizonyosságot
s az odavezető boldog tévutakat.
x
A VÉLETLEN LATOR
Járok otthonos romok közt, átkent plakátok között:
letépett falai alatt a múltnak. Gyerekkor-képei-sebek:
szememre metszett ábrák, képzelet ajándékai:
rozsdás sisakban fészekalj: újkori lelet.
Létrejöttöm elrendeztetett.
Áttetsző koponyacsészével kezemben lépek körbesöpört
éveimmel szemben. Nem létezhetek a múltamnál szebben!
Időm megrakva mályvazölddel, fűszálak parázslanak
fűszálak összehajolnak, víz és föld összehajolnak,
odafönt lebeg az örvényre navigált csónak.
Csak nagyorrú varjakat látok. Keringenek
a tarlóvá pusztított földdel. És látok békákkal bedőlt kutat.
Felkutat, majd szívemről elszakad a nyár. Háttal állok.
A bámész, sejtetlen lator. A szemhéjtalanul kényszer-álmodó.
A levél alatt ébren aluvó bábmotor.
x
ÜBÜ A VÁRBAN
Minden tétova gyilkosságok díszletet szültek:
országot fölém, marionett-hazát, megváltatlan mesét,
papírkard utca-igazát, palástot, bejárhatatlan
kulisszát, rézgyűrűt zálogházban,
fillérért, fröccsért álmodó hazában, csúfolásban,
megcsalatásban is igazi lázban égő húst!
Fölöttem tétova gyilkosok állanak őrt,
köldökig, mint huzatos házat, átjár mindenféle árnyék,
bizonyítom a magam gyávuló testét,
mintha görbe késsel kapualjban állnék,
az esték már kilesve, a vér útjai már kifestve,
hatalom hőstettet végleg iszonyít!
Bennem ragyog a Hold, s ha nem látszom,
szebben világít arcomon. Szép leszek megint, hazátlan,
ahogy a mohó fogsorok. Okos és falánk, mint a disznók.
Szemeim: zörgő cipősdobozok, telefonoznak rajtuk az álmok,
vasalódeszkát hordok talpaimban, hogy az álnok teremtő
lábnyomaimba szórja a kismamák boldog tenyerét.
Tudásom gyanútlan szerep, ahogy sejtetlen
a hízók biztos tudása. Tétova volt minden gyilkosságom,
növeltem az őrült díszletet, hizlaltam hazát magamra,
marionett otthont kövér nyakamra, drótpadlást kezeimnek.
Lettem önmagam elvetélt látomása.
Bohóclábamra fontam spárgát, kötelet.
x
JOSEF K. ÖRÖKÉLETE
Franz Kafka: A per
Mi munkába telt
minden körön kívül maradni!
Minden szép időm lábra kelt,
mi megrajzol: ócska hakni,
ahol játszanak kapaszkodó,
vérző körmeim,
ahol én mondom: kitelt,
mi enyém sosem volt.
Ahol
én
fogok mindent
visszaadni.
Illik még a rím:
hitelt […
…
…] azután abbahagyni.