Fábián István rajzai és versei
Amerika
AZ EGY
(…)
Egy van mindenből.
Egyetlenegy.
Ki volna bátor
megszámlálni az eső halálát,
ahogy
cseppenként
robban
szivárvánnyá
a bádogon,
hattyúdalával szólítva
az óriás eget.
Egy van mindenből.
Egyetlenegy.
Ahogy az arcodra
hullott vízcseppeket,
téged
ki számolna meg?
Pompei
ESZMÉNY ÉS HÍDLÁS
Odafönt zenélnek
a kevés egészek,
az örökkön létezések:
felhőszirommá bomlik
a keserűség.
Lent vérző táncot
táncol a hűség.
Szem-szög
IRTÁS
A tisztáson rég nem hallik
fejszék zuhogása.
Hűlt kaszáló, holt füvek illata
üli a titkos réteket.
Erdei lapos, valahai rétség, ahol
süppedt szénán tapos a róka
és a berekben alszik a víz:
lomha ereken vakítón ül a Nap,
lassú nádas kíméletlen kése
szaggatja fényét.
Megállt hullám alatt békák,
csíborok alszanak, míg föl nem vered
az isten feledte kerteket.
A fák fojtotta ligetből a madarak halála
más földekre költözik, csak tágul
az erdő, önnön hiánya szorítja szét,
egyre kijjebb kövéredik, míg ritkulása
füvek élével jut el a véredig.
Akkor az izzadás végleg lefoszlik
a zengő kaszanyelekről.
A hiány, mi megmarad
az öröklétből örökre. Eldől:
ideje van a semmítő ősznek.
A lombok is végleg elköszönnek
s ha az utolsó levél a földre hullt pörögve,
az ég végleg üres,
Isten, ez asszonnyá lett fáradt dizőz
utószor körbenéz, rád szól: magadra vess!
*****
IRTÁS 2.
exodusz szakadatlan
Őszre fordult a nyár, e tüzek vándora rabló.
Mint elegáns diabló tolvajlott aranyát:
földre teríti ostyává pödrött leveleit.
Már a fák is indulnak összebújva,
mint kiket valami hideg akarat semmisítne:
Csak ne így érjen a tél, ne itt!
Lombjuk vesztetten menekülnek,
mintha a mezítlen erdő összesúgna:
Jöjjön majd télre új tavasz, csak itt ne!
Sötét vér szalad szét, szárad a földön,
feketeség szivárog a zöldön.
Szép lesz az újulás, csak meg ne öljön!
Kigondoltam Istent, legyen gyermek,
ki egekben hemperegjen ragyogva.
Azután engem, gyönge füvet megörököljön!
