Az egy

|

Fábián István rajzai és versei

Amerika

AZ EGY 

(…)

Egy van mindenből.
Egyetlenegy.
Ki volna bátor
megszámlálni az eső halálát,
ahogy
cseppenként
robban
szivárvánnyá
a bádogon,
hattyúdalával szólítva
az óriás eget.
Egy van mindenből.
Egyetlenegy.
Ahogy az arcodra
hullott vízcseppeket,
téged
ki számolna meg?

Pompei

ESZMÉNY ÉS HÍDLÁS

Odafönt zenélnek
a kevés egészek,
az örökkön létezések:
felhőszirommá bomlik
a keserűség.

Lent vérző táncot
táncol a hűség.

Szem-szög

IRTÁS

A tisztáson rég nem hallik
fejszék zuhogása.
Hűlt kaszáló, holt füvek illata
üli a titkos réteket.

Erdei lapos, valahai rétség, ahol
süppedt szénán tapos a róka
és a berekben alszik a víz:
lomha ereken vakítón ül a Nap,

lassú nádas kíméletlen kése
szaggatja fényét.
Megállt hullám alatt békák,
csíborok alszanak, míg föl nem vered

az isten feledte kerteket.
A fák fojtotta ligetből a madarak halála
más földekre költözik, csak tágul
az erdő, önnön hiánya szorítja szét,

egyre kijjebb kövéredik, míg ritkulása
füvek élével jut el a véredig.
Akkor az izzadás végleg lefoszlik
a zengő kaszanyelekről.

A hiány, mi megmarad
az öröklétből örökre. Eldől:
ideje van a semmítő ősznek.
A lombok is végleg elköszönnek

s ha az utolsó levél a földre hullt pörögve,
az ég végleg üres,
Isten, ez asszonnyá lett fáradt dizőz
utószor körbenéz, rád szól: magadra vess!

*****

IRTÁS 2.

          exodusz szakadatlan

Őszre fordult a nyár, e tüzek vándora rabló.
Mint elegáns diabló tolvajlott aranyát:
földre teríti ostyává pödrött leveleit.

Már a fák is indulnak összebújva,
mint kiket valami hideg akarat semmisítne:
Csak ne így érjen a tél, ne itt!

Lombjuk vesztetten menekülnek,
mintha a mezítlen erdő összesúgna:
Jöjjön majd télre új tavasz, csak itt ne!

Sötét vér szalad szét, szárad a földön,
feketeség szivárog a zöldön.
Szép lesz az újulás, csak meg ne öljön!

Kigondoltam Istent, legyen gyermek,
ki egekben hemperegjen ragyogva.
Azután engem, gyönge füvet megörököljön!

CÍMKÉK: