Fábián István „örökévadai”
Fábián István eredeti rajzoló, egyéni látásmóddal fölvértezett költő.
Fábián István: Madár anyó
Préda, hamufény, kereszt.
Az út eddig. Az út ezután.
Dárda vasaként zuhan a most.
(Örökévad)
Van egy szép kiállítású, méltóságot sugárzó, nagy alakú könyve Fábián Istvánnak, ahol éles fényben megmutatja magát a költő és a rajzoló; Örökévad a címe, 2016-ban jelent meg. A könyv tipográfiai, tervezői mestermunka, és ebben a fekete-fehér remeklésben összehangolódik Fábián két múzsája. Együvé tartoznak, de nem úgy, hogy a két ihletettség egymás illusztrációja, hanem úgy, hogy két műfaj szolgálja egyszerre a művész megértését az olvasóban, nézőben. A két műfaj úgy épül egymásba, hogy mindkettő megőrzi a másságát, vagyis a belső kapcsok, az érintkezési pontok mellett is külön-külön válnak egy alkotói szemlélet, világlátás dokumentumaivá, művészi építőkockákká. Dolgozatomban a költő rajzait, és a rajzoló költő verseit igyekszem szemügyre venni; továbbá igyekszem körvonalazni Fábián létről szerzett tapasztalatait, ahonnan a művész intuíciói származnak, ahonnan rajzainak titkai, ahonnan versben kimondott életkérdései erednek. A mottóként fölírt címadó vers dióhéjba zárva mutatja Fábián művészi világát; az első sor a családi áldozatoké; más verseiből tudjuk, hogy nagyapák a háborúk prédáivá váltak, fölmorzsolta őket a történelem. Ez történt eddig, de a múlt (és a történelem) fogságából a költő sem törhet ki: „az út ezután”. A most drámáját foglalja magába a dárdavasként zuhanó jelen. A zuhanás észlelete a rajzokon is megjelenik, mint a tragédia képe, mint a veszteség állapota.
Mag
Először is tehát azt látjuk meg, hogy a művész mindkét műfajában komor tekintettel dolgozik: a rajzban számára csak a fekete és a fehér van. Egyértelmű a választása: ezekkel a színekkel határozza meg a világ eseményeit maga körül. Olykor még a versek gyorsított leírásai is „fekete-fehéren” zárják a költői gondolatokat. Lakonikus beszéd, törtség, elhallgatás, már-már eszköztelenség. A képeken kiterjesztett szárnyak, foszló gyökérzetek, szörnyek ábrázolódnak, torzszülöttek, szétesett figurák. Az utóbbiak még groteszk elrajzoltságukban is azok, szétesettek. Fölbukkan a megszaggatott katonai uniformis, mint családi (és históriai) ereklye. „Minden veszteség”, idézhetném Mándy Ivánt. A rajzok depressziók termékei is: egyik helyen egy földalatti veremre meredő óriásszem látható. Máshol levegőbe (levegőégbe?) kapaszkodó (karmoló?) karok, alattuk ismét csak szemek, a szemek. Fábián fehér alapra fekete, sűrű kötésű vonalakkal rajzol, ritkán satíroz is. A fehér szín keménységébe beleszúrt fekete vonalak tűszúrásként hatnak. A nézőre fokozódó nyomás nehezedik: a képeken a fájdalom folyamatosan jelenlétét érzékelni. A másik szembetűnő jellegzetessége — és ez válik a rajzok döntő vonásává –, hogy mindig valamiféle veszélyeztetett léthelyzet jelenik meg a munkáin. Ezért a torz figurák sokasága, ezért a riadtság, a szorongás, a szorongatottság légköre. A képeket ismeretlen félelem béklyózza. Ha a szemlélődéstől eljutunk a látomás e pillanatáig, a rajzokból hirtelen valami egzisztenciális meggyötörtség tör föl előttünk; olyasféle meggyötörtség, amilyent a lírikus Fábián István a költészet nyelvén is többször, többféleképpen is megfogalmazott. Egy példa:
„Kánya zuhan a télben.
Gallyak fekete-fehérben.
Rozsdás tollakat hullat,
az ágak szememre fakulnak.”
E lírai beszéd stílusa kötött, egyszerre fennkölt, olykor retorizált, idézi a népdalok hangját, képalkotását, a balladák kihagyásos építkezését, de kiaknázza a prózavers lehetőségeit is, a biblikus hagyományt, és találunk példát rá, hogy fölhasználja nagy költőink formanyelvét, közös költészeti tudásunkat Adytól máig.
József Attila megszólítására erős hangsúlyt helyez:
„Éjfélkor
a Dunához térdelek,
arcomra pacskolom a Holdat,
nehogy összetévesszenek
valami ártatlannal.”
(Azilum)
Vagy:
„Apádra nem emelsz kezet.
Anyádat szeretni tartozol.
Neveden helyén az ékezet:
idetartozol. Ide tartozol.”
(Itt)
Verses és rajzos jelenetben idézi fel Kafka alakját. Máshol koponya-látomásokká formálja a kegyetlen Vörösmarty metaforát a „sárkányfogveteményről”.
Kolontár
Mint mondottam: a művész mindkét műfajában komor tekintettel dolgozik.
A szétszakadt uniformis a világháborúk gyalázatában elpusztult nagyapák emléke. Ez az emlék a költő történelmi helyzetére utal, arra a tényre, hogy ismerte a háborús nagyapák nemzedékét, akik itt jártak köztünk. Ennek tapasztalatait nem tagadhatjuk: a múlt kútjába a Madáruton-átiratok-ban néz a költő, ahol a „gyermekkor eltévedt havára” a „halott nagyapa térdel”. Az egyéni tragédiák az árnya rávetül a gondolatokra, közös szövedékké válnak, a költő kezén a múltidézés keserű látomásokká alakul. Nincs illúziója azzal kapcsolatban, „mit ránk hagytak a századok”. Az első pillanatban még úgy érezni, hogy tegnapi pátoszok is fölélednek benne (egykori nagyapáinktól ezt is örököl kaphattuk volna), de ez múló érzés, rövid ideig tart, a sebek mélyebbek; kínkeservük belátásra és józanságra intenek.
Egyik versének én is a címzettje vagyok. Fábián István egy helyütt azt írja: „erősek vagyunk, emlékezők”. A költő és a kritikusa közötti baráti és munka közösséget a családra való emlékezés adja, ahogyan ő fogalmaz: „a visszatérés művelete”. Prózában, versben régóta magam is ezzel bíbelődöm. Ő például Kereszteletlen című versében saját „pogányságának, csonkítottságának műveletét” végzi el:
„Föltépett köröm számomra a vallás,
mi ember építette óriás meszelt terekben
növel vércseppeket.
Így élem az örökkévalót:
magány nincs nagyobb
a végiggondolt gondolatnál.”
Mellészelfi
Majd mellé helyezi az „…engem hívnak fábián pistának…” című rajzát, ahol megcsomózott kötelek hol egymásba hurkolódnak, hol elszakadnak, és csak rojtjaik tartják egymást, alattuk leszegett fejjel egy ló látszik. Talányos, szomorú kép. Engem inkább egy másik önmeghatározása fogott meg: „Egy angyal kísérlete voltam”, írta megható módon; a kijelentésében azonban nincs kivagyiság, bármiféle önteltség, legkevésbé pedig elégedettség. A művészi léthez tartozóan igaz.
Fábián István eredeti rajzoló, egyéni látásmóddal fölvértezett költő. Számíthat a figyelmünkre „örökévadaink” idején.
