Fábián István képei és versei
AZ ÉLET HARMINCEGY ÉVE
magasodnak a szabadság meddőhányói:
csontsárgára kapart himnuszdarabok.
zsebkendőmnek a négy sarkában is
elhordva egy kiürült ország. elhagyott
gyárudvar betonján részeg elevátorok,
holdként utazik rajtuk a kacagó Nap
és odafentről napként zuhan a Hold.
kővel bedobott ablak csörrenése: régvolt
arcunk szétrobban az égre-vak tócsák jegén,
ahol a sikoltó rianások repedése
minden árulásunkat arcunkra véste,
mert fagy van és rend és hazug vigasz,
hogy jön majd a borzas tavasz, és
mindent elrendetlenít. Mind ott leszünk… meg én.
AZ A KŐ
hull
száll
visszahull
visszaszáll
zúdul
emelkedik
míg a fűszálak
engedik
itt
a hallgatás
helyett
konok füvek
tartják a köveket
kiknek
fehérére a világ
esküdött
a világ szuszog
lélegzik lassan
mint a kő
a bordakasban
– üt a szív
ahogy
példás alakban
mindig is ütött
FALHOZ VERT POHARAK
1.
Selyemszál, pókhálók tartanak
tarthatatlan súlyokat,
fényhuzalt szőnek rovarok, hernyók:
szalad az idő és ittmarad.
2.
Ez a sár a mi sarunk marad.
Majd sok év után, ha kél a Nap,
föl nem szólt szavaink, hallgatag
napjaink fejünkre visszahullanak
3.
Ahogyan fáj a seb a késnek
és féli a kő a zuhanást,
így vagyok része az egésznek.
Nem is akarok semmi mást.
4.
Ahogy a vonal fáj a tollnak,
élni vonaglik rajz és a szó,
a tinták óceánmélyre hatolnak,
de elsímul tenger, hallgat a tó.
5.
Mélyülő tükör a haló vad szeme,
benne arcom taknyos zokogásban,
arcom mögött óriási éggel ég a nyár,
elég minden, mit valaha láttam.
6.
Elég minden múlás előtti pillanat,
lángra kap tarló, útszéli gyom, aszat:
ígéret volt épp elég, annak épp örök.
A pupillára húnyódnak karcolt célkörök.
7.
Fagyott könnycsepp az őszi levélen,
rágyűjti minden dühét a nyár,
sűrűsödik a fény észrevétlen.
Aludna, de lángol már minden határ.
8.
Teleírom a perzselt füzetlap élét,
így adja kedvem és terem.
Rajzolok álmot, midenfélét:
fehér papírom puszta végtelen.
9.
Mi lenne szebb: a tigrist megölni,
vagy ha arcomra lépnek tigrisek?
A lelkiismeret ócska holmi,
minden szerzetnél dervisebb.
10.
Arcom éjféli patakba merítem,
látom odalent a fönti Holdat.
Így áll végül talpára minden.
Hátamra suttogó fűzek hajolnak.
11.
Rajzolok szárnyat a szögnek,
szabadítaná maga magát.
A kőbe vert szögek kiszöknek,
szállanak a széllel szerteszét.
12.
Hull a hó a gyermeki nyárban,
kaszálók csendjében áll a holnap.
A havak a gyökér mélyéig hatolnak,
taposunk már sosem engedő sárban.
13.
Fáj a seb a sebnek,
minden azonos önmagával.
A kő kő. Rávall, ahogy álmodik
az éggel és földre zuhanással.
