Disznó-dal

Fábián István képei és versei

…áll az óra: áldozat vár áldozóra…

Disznó-dal

Öltem én mindent, ami lábon jár.
Clint Eastwood (Unforgiven)

Jön a disznó ellenfényben,
fülén pirosan-eresen átsüt a nap.
Megy a gazda kismellényben,
piros fején veresen csurog a kalap-
szalag, míg vitatkoznak a rontó tényben:
amott a gazdasszony szalad, ennyi volt.
A böllér a holt, a vér a folt.
Ki az életet végig félte,
a gazdát most túlélte.
Ólajtó szakad,
az ártány halad
izzó szalmakazzallal a hátán
billeg futva, vinnyogó sátán:
Gyertek gyerekek, egyetek,
egy vagyok mostmár veletek.

LOVAK FEKETE-FEHÉR KOKÁRDÁVAL

A PIPACS ÉJSZAKÁJA

félelmetes virágzás indul,
csönd púposodik villó sötétben:
fürdesz, mint tyúk a porban.
a vad-mák most a minden,
szinesztézia, pontos egybehallás:
mezőn a pipacs égre lobban.
vörös fátyla lüktet a szélben,
gyengesége mindig hitet-vallás:
halhatatlan egy-azonosság.
mert ő az, aki az időt termi,
a leggyorsabban meghaló virág:
mire letéped, tenyereden hűl a semmi.

ODAFÖNT

FORRADALMAS DÉLUTÁN

negyvenszáz és füstölő nélkül
létezem
darazsak osztják az estét
üdvözlégy Filkó mondom
ha tökkel találkozom
s tessék
pohár alatt vörös kokárda nő
az abroszon

levélmérleg billenti a kort
libera antali űz
libera hó
szabadíts alkonyi zöld
sikkasztok akár egy
trikolort

EXODUS

csak izzadt tenyér, összegyűrt jóslat,
csak a halánték bizonyossága s a rá-
gyűjtött célkörök: figyelj! csak
csöpp-ízű félelem: nem osztozol itt
senkivel. reád árvul az arcod, kolompok
mezője.

a halottak beléd költöztek végleg:
való bakái a nemlétnek. bábuvá épül
a homok, ahogy romokká szépülnek
romok. romlás pofoz a rosszra-jóra,
fölépülsz: moccanatlan
óra jár.

HÓRÁK IDÉZÉSE

Fönt a madár, ki röptével az eget
egy végső vonallal áthúzza.

Sötét tintában süllyedő határ:
szűnettetik a föld – már

karcolt üresség –, mintha volna-lenne
csak homok, bamba sár.

A madár élesre fenve fönt kering,
a lentet begyébe fölfele húzza,

ring a búza, fekete búza ring,
szűnik és meghal a fölsértett ég megint.

A madár visszaint a zokogó égnek,
szárnya alatt régvolt horizontok égnek.

Van-e, ki azt a madarat elriasztja,
az eget az égnek visszaadja,

van bátorsága mindenek fiát mesélni.
Megélni kedvesebb bibliát.

ISTEN SOK VAN, HA VAN

(és egytől-egyig vallástalan)

a létezés partjára érve
innen vagy onnan –
harang nyelveként
a kongó sehonnan
üt.

a folyók gátjáról lefutva
– a fény odalent
hűvös áradás –
túlpart köszönt ide-
át.

az biztos csak, ami belül van
– átírja ringyó
édes képzelet
a gyémánt tekintet-
et.

arcok néznek süket víz alól
a lassú Léthén
– lebukva fedi
feledés létüket
itt.

DŐLT HITEK

VASKOPPANTÓ (elpazarolt nemzedék)

Térdre hát nem zuhanni!
Sok, amit tudunk, éppen annyi:
szükséges esküszegés.

Engedj el minden régi verset.
Jó volt szavakban bujdokolni,
ma régi lett minden,
minden elkopott ócska holmi:
most trágár és szabad az isten.
Nincs határ, kéznyoma ott páráll minden kilincsen –
létünkre bárki behatolhat:
tegnap tegnap volt, ma arcunkra szakad a holnap.
Arcunkat mint ázott plakátot, letépi.
Minden percünket újralépi, és
elvéti az összes elölelt szerelmet.

Azúr egektől elkötődtünk,
ahogy a lélegzet elkötődik a betört torokról,
elköszöntünk minden ember-koroktól:
kivetődtünk ágyból, bútorokból.
Túl vagyunk minden tavaszon, mély telen,
bárhová böffen a vérem: személytelen, mi rám talál,
s bár hazug vers-sorainkból is kilökődtünk
(az volt-e vagy a mostani a kedvesebb halál?),
az igazmondás kényszere hajt most is,
ahogy akkor, a tépésváltás előtt.
De most sem ömlik lassabban a vérünk
és most is ebéd előtt van délelőtt.

Hát lapozz: alul-fölül az áthozat
csak magyarázat, rozsdás, ócska vért,
bár mindenen mélyezüst fátylat
– drága vért – terít a jólismert, kedves halál,
az élet egybeverődik, s bár a vadászidény
végetért, a gyilkolás megengedődik.
Bárhol is voltál, rádtalál a közelítő ég,
alatta gyűlik a gyűlölet, az ócska vak,
meggyűlik mint a seb –
mint a rontást böffentő szép szavak.
Kövér hátakon vonaglik kölyökszerelmünk,
gyöngyös Európa – valóság szökik a valóságtól –
rejtezik dalokba, szózatokba.