Fábián István versei
Hold-tenger
A hullám múlása
mikor a Hold már nem hívja a tengert
és a tenger sem kérleli a Holdat,
a madár utolsó levegőt vesz –
ki mentené meg az embert,
mikor az éjszaka monitorán kisimulnak
a voltak, az egyetlen élet s a holnap?
s ha már idő sincs, az milyen idő lesz?
A tanár
Salamon tanár úrhoz
Talán szégyellte a világot,
és ahogy a világban elégett.
Görög-latin szakos
gimnáziumi tanár volt,
s mint aki rongyban álló
évszázados ködökbe tévedt
– szavát veszített Vergilius –
lett pazarolt évek, óhatatlan káló,
munkaszolgálat, hámló falakba
vésett éles időmérték.
Mit elveszített, fölösen visszaadta.
A harang szól. Kiért még?
Szívakasztó
két szembefordított tükör
nézi egymást.
amit látnak:
teremtés előtti kép.
a semmi bámulja
a semmit,
a képet, mint a létezés
miccenését teremtik.
a felismerések
gyönyörű kései:
kései vígasz
indigó éjjelekre.
a feketeség arany habja,
mikor a hajnal
az éjfélt visszakapja
és nem törődve
a sötét hegyeken
születő hajnalívvel,
a létezés vulkános
szerelmet mímel.
Szótár A–Z
hó síkja karcolatlan, papírlap rovatlan.
zsoltároskönyv kapcsa nyitatlan.
névtelen, nevet se kapott állat.
a tudás tudására csak ő találhat.
istenek arccal homokba dőlten.
csak ennyi szelídség tellett tőlem.
