Ez a tündéri és szórakoztató baromság

Mark Frost: Twin Peaks titkos története

Már a legelső oldalaktól kezdve alaposan próbára tétetik mind a könyv kontextusa, mind (vélelmezett) potenciális olvasóközönségének türelme, figyelme, koncentrációképessége. Jó és rossz értelemben egyaránt.

(elöljáróban)

Ha tudálékosan feltérképezni próbálnám, honnan eredeztethető annak a tévés törzsfejlődésnek valamiféle kezdete, amelynek köszönhetően évek óta olyan sorozatok alakítják legalább részben a mainstream áradatot, mint a Lost (Eltűntek) vagy az idei nyáron nagy sikerrel debütáló Stranger Things, tehát afféle többé-kevésbé misztikus történetek – melyek esetében már nem elidegeníti a nézőt, hanem éppen hogy bevonzza az a tapasztalat, hogy folytatásról folytatásra nem nagyon érti, mit lát – bizonyára legalább 1959-ig, a Twilight Zone (Alkonyzóna) első inkarnációjáig illene visszamennem; ha ezirányú műveltségem szűkössége meg nem akadályozna még korábbi, vélelmezett előfutárok felkutatásában. Az azonban még az én szűkös tájékozottságom igencsak lekorlátozott horizontjából is belátható, hogy a félig vagy egészen misztikus, szorongató és rejtélyes, adásról adásra nem lekerekedő sztorit prezentáló tévészériák mikrotörténetében az igazi áttörést a divatteremtő, mainstream siker felé a kilencvenes évek elejének két ikonikus műve, az 1991 és ’92 közt futó Twin Peaks, illetve az annál legjobb pillanataiban is gyengébb, s összességében is igen hullámzó színvonalú The X-Files (X-Akták) hozta meg. Nem is véletlen talán, hogy most, a kétezer-tízes évek derekán, mikor a kilencvenes évek popkulturális reneszánsza a retro jegyében újravirágzik, mindkét sorozat visszatér: az X-Akták már meg is tette (sajnálatosan gyengén), a Twin Peaks pedig jövőre jelentkezik újra. Ennek fényében meg sem szabadott volna lepődni, mégis örömteli meglepődéssel konstatálhatta az egyszeri Twin Peaks-kedvelő, hogy nem sokkal a szériát több-kevesebb, de azért inkább kevesebb sikerrel „lezáró” (vagy mondjuk úgy inkább, hogy: felfüggesztő), 1992-es Fire Walk With Me (Tűz, jöjj velem) film kivágott jeleneteit (hasonlóan nehezen követhető) alkotássá összefűző, 2014-es Twin Peaks-kivágata (The Missing Pieces) megjelenése után (mely kettőt utólag kvázi „összeugrálva” már egy többé-kevésbé nézhető, értékelhető, helyenként élvezhető filmegész – az eredeti műalkotás nagyjábóli rekonstrukciója – is kirajzolódhat), valamint a sorozat 2017-es folytatása között kapnak még valamit a rajongók: nevezetesen egy Mark Frost (David Lynch twinpeakses írótársa) jegyezte könyvet, mely a beharangozás szerint a kilencvenes évek eleji kortárs világban játszódó eredeti, valamint a napjainkban játszódó új sorozat közt eltelt kétésfél évtizedet áthidaló, összekötő kapocs hivatott lenni.

A könyvet kinyitva azonban az előzetesen kevésbé tájékozódó olvasó alaposan meglepődhet: az amúgy is igencsak töredékesen kibontakozgató történet ugyanis korántsem a kilencvenes években folytatódik – mi több, mint az Athenaeum kiadásában (ránézésre is, minden külsőségében páratlan igényességgel, guszta-gyönyörűen, alapos műgonddal) megjelent könyv azt is a tudomásunkra hozza: nem is ekkor, az eleddig vélelmezett kezdőpontján indul a nagy Twin Peaks-sztori: hanem egyenesen a 19. század elején (de, ahogy a mű sejteti: bízvást még annál is korábban). Innentől pedig, már a legelső oldalaktól kezdve alaposan próbára tétetik mind a könyv kontextusa, mind (vélelmezett) potenciális olvasóközönségének türelme, figyelme, koncentrációképessége. Jó és rossz értelemben egyaránt.

(neves családok és szerencsétlen nézők)

Jó értelemben, amennyiben a Twin Peaks titkos története rendkívül terjedelmes (műveltség)anyagot mozgat meg, nem kevés műgonddal. Az amerikai történelem egyik-másik (bármilyen szempontból) ingoványosabb időszakánál a történetek lyukacskáiba permetezi be ugyanis Mark Frost a Twin Peaks-mitológia egy-egy elemét, bámulatos kreativitással és ravaszsággal. Lényegében emésztetlen masszaként dolgozzuk fel az olvasottakat és kapkodjuk a fejünket hosszú (nagyon-nagyon hosszú) oldalakon keresztül az amerikai őslakos-mítoszok és 19. századi politika, a szabadkőművesek és illuminátusok, Roswell és egyáltalán, az UFO-észlelések és megannyi hol érdekesebb, hol fárasztóbb mikrotörténet rendezett kuszaságában. (És persze ne feledkezzünk meg Twin Peaks város alapításának – de a 72-73. még oldalon a twin peaks-i fakitermelés! – nem különösebben érdekfeszítő, igencsak hosszas történetéről sem, idézve is, pusztán szemléltetésképp, egy fejezetcímet innét: Neves családok: A Packardok, a Horne-ok, a Jenningsek, a Hurley-k és a Martellek. Az ezen a ponton már – joggal – megelőlegezetten unatkozó, a sorozat egyik-másik történetszálára már kevésbé emlékező olvasók memóriáját felfrissítendő: a tévésorozatban, miközben mindenféle izgalmak, gyilkosságok, rejtélyes, misztikus karakterek és számos szerethető, esetlen szereplő sorsa miatt izgulunk, rendre Ben Horne, Josie Packard, Catherine és Pete Martell döbbenetesen érdektelen és vontatott, ádáz csatározásával is gyötrik szerencsétlen nézőket – nagyjából a Dallas pempős unalmával birokra kelve – egy közepesen rozzant fűrészmalom kapcsán, melynek nagyjából minden dramaturgiai előnye ki is merül a főcímbe került, ikonikus, indusztriális vágóképekben.)

(végletekig vitt és komolyan vett játék)

Visszatérve a történelmi félfikcóhoz: a Twin Peaks titkos történetében említett legtöbb név, helyszín és eset nagy mértékben korrelál az általunk ismert történeti valósággal, ahol pedig nem (teljesen), ott is körülötte járkál, odáig s olyan ügyesen, hogy a baglyok, gyűrűk, más dimenzióból idetévedő lények szinte észrevétlenül és már-már természetesen illeszkednek e regényszerűség nagytörténetébe. A művet keretező (végletekig vitt és komolyan vett) játék, mely szerint egy bizonyos Archivista (spoilerkerülési okokból nem nevezném meg, hogy melyik szereplőről van szó) bazi vaskos dossziét hagy maga után az utókornak, benne összegyűjtve egy teljességre törekvő aktát mindarról a furcsaságról és annak okairól, előzményeiről, ami csak Twin Peaksben (és szinte bárhol Amerikában) történik, még egy nem lektűr vagy történelmi félfiction könyv esetében is ambiciózus és tiszteletreméltó vállalkozás lenne a szerző részéről. Tekintve, hogy kifejezetten igényes lektűrrel van dolgunk, melynek narrációja is többszintes (az Archivista feljegyzéseit egy TP monogramú FBI-ügynök széljegyzeteivel kiegészítve olvassuk, de a feljegyzések is sokszor mások beszámolóit rögzítik, melyekben néha a beszámoló szerzője is valaki mást idéz), maga a szöveg pedig igényes, szellemes, olvasmányos. Minden egyes oldal könyvkészítési bravúr, fakszimilék ravasz utánzatai, hamisított dokumentumok, újságkivágások, fotók és illusztrációk teszik szabályos vizuális élménnyé az olvasást.

Csak ne járnánk úgy, hogy közben mégis gyakran elkalandozik a figyelmünk, egyre sűrűbben unatkozunk, néha, mikor becsületünk amúgy engedné, át is lapoznánk pár oldalt, ahogy egyre bosszantóbb unalommal haladunk előre, egyre többet is. Mert hogy a könyvben felhalmozott, hihetetlen mennyiségű anyag és a láthatóan belefeccölt rengeteg munka ellenére (vagy részben tán épp azért is?) a Twin Peaks titkos története sok szempontból valóban böcsületes, igazi merchandise-termék. Elvakult, megszállott Twin Peaks-rajongók igazi kincse, szent ereklyéje – mindenki másnak azonban egy ásítós vállrándítás uszkve 368 oldalnyi (!) előzménye lehet leginkább. Azért is mertem nagyszabásúnak korántsem tekinthető olvasáspszichológiai kísérletem tárgyának épp saját magamat megtenni és vállalkozni e kritika megírására, mert – kiindulva a könyv megjelenését övező, hangos médiakampányból – ez a mű látszólag a nagy(obb)közönségnek szól, nemcsak azoknak, akik betéve és kívülről tudják a sorozat minden egyes jelenetét. Jómagam kétszer is végignéztem a szériát, az az után forgatott filmet és annak kivágott jeleneteit is, tehát kellően Twin Peaks-műveltnek éreztem magam ahhoz, hogy e könyv tágabb értelemben felfogott célközönségének számítsak. Nem vagyok fanatikus rajongó, de tudom, mit és miről olvasok, ahányszor felmerül valami a sorozat kapcsán. Ha a könyv nemcsak egy szűk(ebb)en vett, fanatikus közönségnek szól, úgy engem és a hozzám hasonló helyzetben lévő olvasókat is le kéne kössön. De sajnos (jóval) többször nem tudott, mint igen.

(garmonbozia, pukkasztott lufi és alufóliacsákó)

David Lynch műveinek (s különösen a Twin Peaksnek) a „filozófiája” ugyanis, ha belegondolunk, végtelenül primitív és közhelyes dichotómiákon alapul: a jó és a rossz küzdelme a lélekért, mely életünk legapróbb szegleteiig is leszivárog, satöbbi, satöbbi. Ezekben a még a Star Warsénál is kevésbé összetett – s ennyiben nem is leegyszerűsíthető, hanem összefoglalható szellemiségű – munkáiban sosem a mögöttes jelentések, elvi elgondolások, „filozófiai” alapvetések, hanem ezen banális, blőd bugyutaságok, ordas közhelyek ábrázolásának zseniális különlegessége volt a döfi. Az, hogy Lynch valahogy mindig úgy működteti legjobb alkotásait, hogy a tálalás mivoltától esik le az áll és áll meg a kés a levegőben. Vegyünk azonban egy könyvet, amelyből (nyilván) hiányzik Lynch lúdbőröztetően bravúros filmes nyelve, cserébe viszont szándéka szerint időben, térben (és főleg terjedelemben, oldalszámban) jelentősen kiterjeszti e mitológia határait. S itt a probléma, hogy nincs mit. A blőd közhely blőd közhely marad, bármeddig is sodorjuk, bárhány félfikciós történelmi szcenárióra is próbáljuk rá az amerikai őslakosok és telepesek történetétől az UFO-észleléseken át a bigfoot-rejtélyig. A sorminta nem azért folytatható végtelen variációkban, mert valami oly mélyenszántó, általános emberit sikerült megragadni a baglyok képében suhanó gonosz szellemek által fogyasztott, kukoricakásaszerű pempővé adjusztált emberi lelkek (nem viccelek; „garmonbozia”, jegyezném meg a sorozatban kevésbé járatosaknak) történetében, hanem mert kellő fantáziával minden történelmi-politikai esemény mögé-mellé vagy közé, azok szöveteibe beilleszthető ez az amúgy tündéri és szórakoztató baromság, nyilván a Trump-elnökség is magyarázható lehetne majd általa (más módon amúgy is csak nehézkesen). Ez a műfaj is létezik egy ideje, mi több, manapság virágzik, úgy hívják, hogy összeesküvés-elmélet. Ezek mintájára szövődik a Twin Peaks titkos történetének cselekménye is – kínosan visszautalva az anyasorozattal amúgy is sokszor párba állított, másik pukkasztott lufiszerűen blőd, ám kultikus szériára, az X-aktákra, mely lényegében folyamatosan ezeket hol parodizálva, hol imitálva épp e „műfaj” hommage-aként élt és virágzott legjobb pillanataiban, valamint mondott csődöt a (szignifikánsan több) rossz alkalommal. A Twin Peaks műfaji hálója, látható inspirációi a sorozat esetében máshol húzódtak, s a kettőt összekeverni csak külső, laikus szemlélők számára lehetett könnyű (ad notam: az a két misztikus badarság), innentől már azonban, hogy mintha e könyvvel a Twin Peaks is az összeesküvés-elmélet hommage-ok alufóliacsákójából akarna előbújni – sokkal nehezebb lesz.

(egy túlságosan is hosszú történet)

Mindezen segíthetne, ha e vaskos, gyönyörű könyv borzasztó kusza, gyakran az értelmezhetetlenségig bonyolított és millió epizódszereplővel teleszórt cselekménymonstrumának fősodrában legalább azok lennének, akiket huszonöt éve a szívünkbe zártunk, akiknek szurkoltunk és időről időre azóta is eszünkbe jutnak, mondván, mi is történhetett velük a sztori univerzumában. S míg örömünkre szolgálhat, hogy olvashatunk a könyv betűrengetegében valamennyit (minden máshoz képest, persze, sajnos aránytalanul keveset) a Tuskó Ladyről, Nagy Edről és Normáról, Nadine-ról, Truman seriffről és helyetteséről, Andyről, dr. Jacobyról és még pár szívünknek oly kedves szereplőről is (főképp a pár oldalnyi, Újabb fejlemények, valamint Az intelligens élet nyomában című fejezetekben és körül – talán mondani sem kell, túl sok fejleményt ezekből sem ismerve meg), eközben a (talán) legérdekesebbek és legfontosabbak: Cooper ügynök, Laura Palmer, Annie, Audrey Horne, Leland Palmer, Windom Earl, a törpe és az óriás, illetve kedvenc főgonoszunk, BOB (stb.), (a legégetőbb, valódi rejtélyekről és a tényleges titkokról már nem is beszélve), alig-alig vagy egyáltalán nem tűnnek fel a könyv lapjain, szemben olyan karakterekkel, akikről (tisztelet a megszállott rajongók képezte kivételnek) csak hosszas guglizás után jöhetünk rá, hogy már az eredeti tévésorozat pár epizódjában is fel-feltűntek pár jelenet erejéig, különösebben nem érdekes mellékszereplőkként (mint az itteni történet egyik kvázi főszereplőjévé avanzsáló Doug Milford, akiről a google azt állítja, hogy már kétszer is végignéztem a sorozat valamelyik epizódjában, ahogy két-három jelenet során megnősül és meghal, valami halványan dereng is, miközben igyekszem nem azzal reagálni magamban, hogy na de, már bocsánat, ki nem szarta le már akkor is, joggal).

Miközben a könyv minden egyes kiadott forintot megér, nemcsak mert igényes és gyönyörű, hanem számos pontján szórakoztató, és elő-előfordul, hogy (sokszor) pár oldalon át le is köti az olvasót, tényleg csak Twin Peaks-őrülteknek ajánlott. Ahogy pedig Amerikában remélték, hogy a sorozat folytatásának ideális felvezetését adja, hát csak reménykedhetünk, hogy nem, és megúszunk egy gyenge X-akták remake-et Lynchéktől. Bár, megnézve a 2017-ben érkező harmadik évad előzetesen közzétett, brutálisan hosszú stáblistáját, sajnos lehet némi okunk az aggodalomra, Twin Peaks (túlságosan is hosszú és elnagyolt arányokkal szőtt) titkos történetével kapcsolatban. De, persze, ne legyen igazunk.