Bödecs László: Semmi zsoltár
Egyfajta otthontalanságérzést kezd el felfejteni, amelyben a teljes idegenség, a valahová tartozás hiánya válik egyetemes tapasztalattá.
Bödecs László
Első kötetről írni mindig különleges feladat. Egyrészt hálás, mert nincs egy jól meghatározott, kanonikus pozíció, amihez viszonyulni kellene, nincs egy korábbi kötetté formálódott teljesítmény, ami eleve behatárolhatná a megítélést, másrészt persze jóval nagyobb felelősség azok között a szerzők közt lenni, akik valahogyan lokalizálni, megítélni próbálnak egy ilyen irodalmi szövegkorpuszt.
Bödecs László tavaly, 2015-ben megjelent Semmi zsoltár című verseskötete igen szerencsés olvasnivaló ebben a tekintetben (is), hiszen számos olyan rétege van, amely segít valahogyan elhelyezni egy tágabb kontextusban. Maga a kötet is – ugyan nem kizárólag önreflexív módon, vagy az irodalmi szöveg létmódjára vonatkozóan – hangsúlyosan tárgyalja a szubjektum spaciotemporális, kulturális meghatározottságának, a hagyománynak illetve a kulturális jeleknek a szerepét.
A Semmi zsoltár ennek megfelelően a négy egymás után rendezett ciklus (Kilakoltatás, Nem lesz tavasz, Megbocsáthatatlan dolgok, Semmi zsoltár) folyamán egyfajta otthontalanságérzést kezd el felfejteni, amelyben a teljes idegenség, a valahová tartozás hiánya válik egyetemes tapasztalattá, és erre az evidensnek tekintett, a kötet során mindvégig érvényes állapotra épít, ebből indul ki, ezt igyekszik megérteni, végső soron megoldani, vagy egyszerűen megnevezni.
Ugyan az első ciklus az egyetlen, ami címbe is emeli az otthon, a belakható, belátható, ismert tér elvesztésének, hiányának problémáját, a későbbiekben is hasonló tapasztalat nyelviesítődik, jóllehet valamivel absztraktabb szinten. A kötet elején szereplő versek közt ugyan szerepel olyan szöveg, amely konkrét fizikai térre épít, azonban ez is egy metaforikus versbeszédbe illeszkedik, valamilyen elvontabb tapasztalatot érzékít meg. Az otthontalanság valódi oka nem annyira a testi biztonságot szavatoló tér hiánya, hanem a történelem véletlenszerű pontján való elhelyezettség, az oda születettség tapasztalata, az, hogy nincs olyan releváns támpont, amelyhez képes definiálhatja önmagát az én. Rögtön az első vers egy holokauszt-allúziókkal részben konkretizált, áteredő, továbbörökített bűnről beszél, pontosabban a róla való beszéd nehézségeit, lehetetlenségét tárgyalja.
Az örökös átmenetiségben való lebegés egy történelmi idősíkon is értelmezhető, de a mindenkori jelenben való bolyongást, a készen kapott terek berendezésének igényét, és otthonossá tételének lehetetlenségét is megmutatja. A Ház a pusztában című vers beszélője azt érti meg, hogy csak beköltözni lehet valahova, valami eleve adottba, egy térbe, időbe, ami nem működhet tabula rasaként, ami eleve befolyásol, változásra késztet. Ez a tér megváltoztatható, részben az énhez idomítható, de a változtatás ténye, az előzmény valósága nem számolható fel teljességgel. „Kezdd el újrafesteni, / ha hoztál valamit / a régi házban / az összeírt falakat”, mondja a beszélő, tudatosítva, hogy valahogyan viszonyulnia kell ahhoz, ami rá- vagy beleíródott a falakba.
Nem véletlen az írás motívumának feltűnése, ugyanis a későbbiekben a jelek, a kulturális kódokra utaló funkciót betöltő elemek szintén ebbe a tapasztalatba íródnak bele. A legjellegzetesebb ilyen szöveg az Ereklyék című, amelyben éppen a nem önmagukat jelentő, valami elvontra, múltbelire visszautaló tárgyak jelentőségéről esik szó. A gyökértelenség, az elárvultság abban kulminál, hogy hiányzik a gyerekkor, a múlt kézzel fogható, tárgyi nyoma, amely azon túl, hogy jelentéssel bír, a maga materialitásában megidéz valami testileg is megtapasztalhatót. Persze a kötet időközben – talán már ebben a szövegben is – megkérdőjelezi az efféle tárgyak valódi érvényességét, ezek inkább valamiféle hamis, utolsó fogódzókként vannak jelen. Az agyagkereszt a tárgyalt vers jellegzetes motívuma, ami nyilván nem csak a személyes emlékezet szempontjából érdekes, hanem magába zár egy egész, koherens, érvényesnek tekinthető világmagyarázatot, elvet.
A kötet nemcsak a személyes múltat, de a kulturális hagyományt is problematizálja mint az én öndefiníciójának fontos tényezőjét – mert végső soron az otthon keresése az olvasás előrehaladtával egyfajta énkereséssé alakul át. Ebben a kérdésben pedig már a tematikus, szemantikai rétegeken túl poétikai szinten is kifejeződik az otthon keresése. Ez valamelyest Bödecs önreflexív gesztusa is egyúttal, amely által a nyelvi, poétikai eljárások nem pusztán a versbeli beszélő útkeresésére, hanem a költői hang, az érvényes megszólalás keresésére is vonatkoznak.
Bödecs László versnyelve ugyanis folyamatosan játékba hoz más szövegeket, rendkívül gyakran épít be különböző intertextusokat. Ez mintegy performatív gesztusként szervesen illeszkedik abba a megkezdett ívbe, amit fentebb értelmeztünk, azaz a nyelv, az irodalom nyelve, az önmegragadás nyelve, egyáltalán az irodalom, a művészet olyan közegként, „házfalként” van jelen, amelyhez viszonyulni kell. A Rekonstruál című versben ugyan megjelenik az igény a teljes lerombolásra, a semmiből való építkezésre, de a kötet többi része éppen a teljes függetlenedés, a saját, nem örökölt otthon teremtésének lehetetlenségét érzékelteti. Ezért tehát az intertextusok, az ironikus átvételek, utalások nem a hagyomány leépítését célozzák. Sokkal inkább azt látjuk, hogy az én, az otthon és a bizonyosság keresésének tengelyén helyezhető el a kulturális örökség, mint a szubjektum építőkockája.
Ezek az intertextusok ritkán ugyan, de képesek öncélúvá válni, főleg az olyan esetekben, amikor kevésbé szervesen épülnek be Bödecs versnyelvébe, hanem nagyon sarkítva, túlhangsúlyozva vannak jelen. Az egyetlen szöveg, ahol már-már zavaróvá válik ez az eljárás, a Milyen vót című Juhász Gyula-átirat, ahol az intertextusok kicsit túl kézenfekvőek és, mondhatni, anakronisztikusak – ha lehet ezt a kifejezést használni egy alig néhány éve-évtizede érvényes poétikai eljárás kevésbé funkcionális alkalmazására.
A kötet centrális tapasztalata tehát ez a – Lacanra emlékeztető – komplexus, amelyben a múltat, de nagy részben a jelent is pusztán jelek, megragadhatatlan, önmagukon túlira utaló jelentők rendezik be; az apától, az öröklődő bűntől/bűnhődéstől egészen a keresztény teológiáig. A kötetben a beszélő részéről találunk kétségbeesett próbálkozásokat is ennek az űrnek a betöltésére, amely többnyire valamilyen személyközi interakcióban képződik meg, és ugyanahhoz a tapasztalathoz, kilátástalan önfeladáshoz vezet, az én vagy a másik szereppé, tárggyá fokozásához.
Mindegyik ciklusban helyet kap néhány egyszerű, rövid, feszes, tömör szöveg, amely tárgyilagos hidegségű megállapításokat tesz. Ezek nagyon erős darabjai a kötetnek, és kiválóan összegzik a kifejtett tapasztalatokat, problémaköröket. Az ebbe a típusba tartozó címadó szöveg például, a Semmi zsoltár önálló ciklust alkot a könyv végén, egyfajta lezáró, összegző szövegként, amely a teljes kiürülést nyugtázza, az időközben eszményivé, sőt transzcendenssé váló vágyakat egy tárgyilagos, rezignált képben teszi egyszersmind elérhetetlenné, érvénytelenné.
A Semmi zsoltár tehát – és emellett nem mehetünk el szó nélkül – egy rendkívül jól szerkesztett, koherens szövegkorpuszt alkot, amelyben a kötet felépítése, a részek egymásutánisága rendkívül sokat hozzátesz az egyes szövegek befogadhatóságához, ezáltal értékéhez is. Olyan kötet, amely jól olvasható néhány központi motívum, probléma irányából. Olyan kötet, amely az intertextusokkal és a ritkán – talán csak a Hiába is című vers esetében igazán tetten érhető módon – konvencionálisabb versnyelvbe és énszemléletbe torkolló személyességgel együtt is kiváló minőségű, izgalmas szövegekből áll össze egésszé.
Bödecs László: Semmi zsoltár, FISZ könyvek, Apokrif könyvek, Budapest, 2015, 89 oldal
