Fábián István versei és képe
Történelem
ESTI ZENE
A tisztáson leplombált zongora,
mellette vacsoraasztal.
Asztalon templomi hegedű hassal
a zsíros vágódeszkára borulva,
pallója repedt.
Eső utáni vizekben mosdik a Hold.
Arcai, miket az ég szór
számolatlanul kéttenyérrel
– füves tócsákba ezüstpénzeket –
hörpölik az éji éneket.
Hallatszik régvolt zene:
esti szelek ingébe bújva
szaladnak hűvös dallamok.
Nem idegen a harag sem tőlem:
de boldog vagyok és hallgatok.
Tisztásomon az idő szalad az érrel,
kereszteződik a víz a vérrel.
Föláldozott barmok sikolya nem ér el,
hiszen hinni nem tanított senki,
mégis tudom a füves legelőket.
Tudom, hogy vannak csendes vizek,
és tudom, a zenék tanítanak nevetni,
vagyok a csendek behajtója,
ajtója mindenféle bibliás ólnak,
ott a hazatérő bárányok meghajolnak.
Este van, zenélnek régi, elnémult
hangszerek az elalvó réten:
rendelt angyalok. Zene az égi
csöndben, zenétlen. Csukott
énekeskönyvön kapocs: az vagyok.
x
A KÜLDÖTT
„…a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak.”
[Babits Mihály]
jönnek elmetszett torkú szavak,
a szájüreg beomlott vezúv
és némán szótagol a szív:
hallana bár, a hangra vak.
s ha lélegzet volna még,
a rémült tüdő visszaszív
mindent, mit adna a néma ég:
lent csukódnak a fönt-tükre tavak.
töklevél alatt alszanak kedves cetek:
volna itt valami feladat!í
és vannak fekete hullákkal tellő tengerek,
a szó halott, hullám múlik a hullám alatt.
x
AZ ADOTT PILLANAT
Mikor a télben kipányvázott barom,
kinek csűdjét, farát farkasok marják,
és kifordult szemfehérjével
világítja be a rettenet éjszakáját.
Mikor a térdre zuhant ég sötét vásznai repednek
és a véres nyál korbácsként csap vissza
a rémülettől szétnyílt orrlyukakba,
s a dobogó testet a születés-pokla föliszza.
Amikor a belátott halál elfogadása már
visszavágyna a jászol vasához,
szénakérődzős, macskás, tyúkocskás csendhez.
Akkor öltözd le a húst magadról,
mert itt már a nemlét határoz. Voltál.
Hiába védekeznél: a Most a Nem lesz.
x
ESZMÉNY ÉS HÍDLÁS
Odafönt zenélnek
a kevés egészek,
az örökkön létezések:
felhőszirommá bomlik
a keserűség.
Lent vérző táncot
táncol a hűség.
x
TÁJ KETTŐS CSILLAG ALATT
A szomorúság mindig meztelen.
Jeges mezőben ízzik
a maradásra ítélt fák
háncsolt dereka pucéran.
Sebeikre őzek mosolyognak,
az élniakarás tettesei:
fogukkal tépik a vérző kérget,
megállt csillaguk a holnap.
Csorog gyantás fehérség,
karmolják gyilkos szelek.
Mint függőleges csíkokra
szabdalt rabmenet,
az idők bevégeztéig
csoszognak azok a fák
egyhelyben, a megjelölt célban.
Hit nincs. De az felsüvölt az égig.
