Mohai V. Lajos
Azokat a könyveket szeretem, most csak a szépirodalmi alkotásokra gondolok, amelyekben ott lebeg, csillámlik a csábítás érzékisége. Sokféle lehet ez; hogy mire gondolok, dióhéjban két nagy példán mutatom be.
Az egyik egy, az irodalom úgynevezett populáris regiszterbe sorolt kémregény (noha ez példám, John le Carré esetében korlátozott mértékben igaz), a másik, az arisztokratikus regiszterbe sorolt széppróza, Bohumil Hrabalé. A lánglelkű kémregényíró, az angol John le Carré például többféle értelemben is a csábítás mesterművét nyújtja Az üldözött (A Most Wanted Man, 2008) című magyarul is olvasható könyvében. Csábítás ez a regény, mégpedig az olvasó számára izgalmas irodalmi csábítás ettől a mindig megújuló prózafenoméntől, hiába kémtörténetet ír – ezzel pedig, szögezzük le, le Carrénak nem lehet eléggé hálás az irodalom közönsége. És mivel Az üldözött a le Carré-féle műfajreprezentáció eredeti darabja, önmagában is csábító irodalmi esemény minden rajongójának. Továbbá: csábító a regény tárgya, tematikája, helyszíne, és kristálytiszta történetszövése, aztán a szereplőinek meghatározó karakterjegyei miatt is csábító könyv, mert a korántsem titokregénynek induló Az üldözött végül is valamennyi mondatával a csábítást helyezi a középpontjába – ahogy a kémtörténet hagyományos műfaji szabályai diktálják a szerzőnek. Csakhogy – és ebben ellép az angol író a „klasszikus” minta mellől — a csábítás és az elcsábulás aktusa az élethelyzetek függvényében nagyon kívánt vonása lesz az összes fontosabb szereplőnek, akik köré le Carré hamburgi regénye szövődik.
Minden jó könyv csábításának súlya és következménye van az ember életére. Rezonanciát kelt, magához köt, édesget és elvarázsol. Arra azonban vigyáz, hogy ne legyen az olvasó könnyű préda a számára. Ha szükséges, mentőövet nyújt, hogy megóvjon az apróbb-cseprőbb bajoktól. Máskor saját múltad, a családod, és a környezeted lakott és lakatlan tájait vetíti eléd mintegy okolásul a jövődre nézve. Gyöngéden figyel rád. Föltárja előtted az ármányra és cselszövésre fölesküdött árnyékvilágok katalógusát, az áldozatok sújtó szellemét, a Shakespeare-i mintákat, de figyelmeztet arra is, hogy a saját önzésed miatt ne tévedj el abban a végtelen labirintusban, ahol minden élő a földi útján botozgat, és botladozik.
A másik nagy példa számomra cseh Bohumil Hrabal. Ő azzal csábít, hogy minden írását az a tudó-tudatlan érzés táplálja, amelyet a mindenkori életrajzi – például a kladnói Szép Poldi kohója, vagy a Spálena utcai papírlerakat — környezete alakított ki benne. Korai életének színtere a sörgyár udvara volt, ez a szociológiailag mélyrétegként kezelhető környezet, és az Elba-menti Nymburk kevert polgárvilága, a látszatok mögötti valóság e különös együttese, amelyben a valóság Hrabal számára az ellentétekre épülő áradó szépségben öltött formát. Ezért is írhatta, hogy az a kisfiú, aki ott élt: „mindazon dolgok mércéje, amelyeket nem rombolhat le sem az enyészet, sem a halál”. A gyermekévek világra-csodálkozása a szó köznapi értelmében vett aranyidő volt; a képzelet zseblámpájával bevilágított múlt, a Sörgyári capriccióból és a Díszgyász novelláiból megismert varázslat, az élettel való szabad találkozás elementáris élményét nyújtja – alkotónak és olvasójának egyaránt. Hrabal alakjainak „gyémánttal van a szívükbe vésve az, amiről a filozófusok beszélnek”. E magasrendű írói szándék megvalósítása csak igen keveseknek sikerült; Hrabal azok közé tartozik, akik a művészet révén úgy alakítanak át bennünket, hogy egyedül fontosnak az emberi jelenlétet érezzük a világban.
Bohumil Hrabal ebben a tekintetben a számomra a világirodalom legnagyobb csábítói közé tartozik.
Sokszor mondják, többnyire megrovóan, hogy a könyvekben kitalált világnak nincs köze a valósághoz. Ez nem így van, és még csak az igazság felét sem jelenti. A könyvekben az élet és az irodalom, a világ és a képzelet összemásolódik. Hogy hiszünk-e az írott szövegnek, az attól függ, mennyire szeretjük az írót – fogalmazott egy alkalommal a hercegovinai születésű, ugyancsak európai rangú író, Mirko Kovaè. A könyvekben a nagy, végletekig kiélezett szenvedélyek éltetik a múzsát, hogy ezzel a szép, régies, és talán mára halványan kitörlődött kifejezéssel éljek.
A könyv azonban csak akkor vértez föl a szeretet erényével, ha olvasóra talál. „Legens pius”. A Kegyes Olvasó nélkül nincs könyv.
„A szavakra ügyelned kell, hogy megértsék, amit mondani akarsz“ – ez Nagyanyám figyelmeztetése volt, azután hogy a konyhaasztal sarkán elkezdtem írói inaséveimet, majd hozzátette, hogy „csak az idő dönti majd el, melyik szavam éli túl a másikat”. A szavak kötelezettségeket jelentenek egy életre, még ha — saját hibájukon túl –, korlátozást is jelentenek. Még a legártalmatlanabbak, azok is, amelyekkel mindenki, kérdezés nélkül, megbékél.
Vannak kényes epizódok, amelyekről mindenáron beszélni kell, még ha kisebesítik is a múltat, és tüskét szúrnak a jelenbe. De bármily körültekintően teszem is ezt, még akkor sem biztos, hogy a leírt szavak visszaadják a lényeget, és rátalálok a legmegfelelőbb kifejezésekre és fordulatokra, hogy lejegyezzem a mondanivalómat. Az írás, ha ügyetlenül bánok vele, veszélyeket rejteget, akárcsak az emlékezés. Hiába öntök bátorságot magamba, a körülmények, melyeket elfogadunk, elragadnak bennünket, és fontoskodva kiszolgáltatnak mindenkori rögeszméinknek, megkövesült szokásainknak. Így árnyékba borulhat az igazság, mert a szókimondás sem segíthet rajtunk, bárhogy vetünk számot a hibáinkkal. Mindig csak a saját nevünkben háborúskodhatunk a rosszal. Egyedül vagyunk a törvény kapujában, ahogy Franz Kafka gondolta.
Olvasmányélményei kezdetén az embert az irodalom semmivel sem összemérhető varázsa vonja magához, majd egész életére odaköti, ha egyszer is rálel az eltéphetetlen szálra írója és a saját olvasó énje között.
Most először Tandori Dezsőről szólnék: az ő korszakfordító irodalmi jelenségének kezdeti fölismerése egyetemi tanulmányaim idején, Szörényi László Eötvös Kollégiumban tartott szemináriumán történt; azt azért megemlíteném, hogy a Töredék Hamletnek című verseskötet korábban már a kezembe került, a kanizsai vasútállomáson vettem meg; abban az időben még árultak könyveket ott. Lassacskán jöttem rá, hogy Tandori Dezső költői lénye példa nélküli jelenség: az arisztokratikus beállítottságú, a pátosznak könnyen engedő hazai lírafelfogáson, költői magatartásmódokon szinte föllépése pillanatában befoltozhatatlan lyukat ütött. Költészetének sarkalatos pontja a versírás műveletének és a költészettörténeti, művészettörténeti, műveltségi kapcsolatoknak egyidejű megjelenítése, változatosan és sok variációban, az olvasó számára mindenekelőtt életérzés-lecsapódásaként: „az értelmezhetés csak művi mérv-adó” – ez a sor egy Weöres Sándorhoz írt versből való, és fölfogható a költői ars poetica egy lehetséges változatának. Aztán, ahogy lenni szokott, olyan szobák ajtajait nyitotta meg előttem, amelyekben Kosztolányi Dezső, Franz Kafka, Raymond Chandler, a Monarchia hallhatatlan osztrákjainak (hogy csak a legfontosabbakat említsem) — az íróasztala állt.
Az akkor még a titóista önkényuralommal bajlódó szerb-horvát, azóta tengermelléki horváttá vált Mirko Kovač-ot csak a kilencvenes évektől kezdtem el olvasni, és megszeretni. Hozzáteszem, hogy a jugoszláv irodalom közép-európai hősének, az életrajzában zalai nyomokkal rendelkező Danilo Kis-nek közeli rokonságában.
Mi tagadás: mind Tandori, mind Kovač alaposan megtépázta az irodalomról addig bennem élő elképzeléseket. Sok munkám abban a sűrű fényben született, amely az ő műveikből az idők folyamán más-más szögből, érzékenységem változó pillanataiban, és főként a melankólia véget nem érő óráiban rám szóródott. Az élmény, amelyet nap-nap után tőlük kapok, úgy érzem, olykor a saját, szerény irodalmi kísérleteimmel, és saját emberi céljaimmal ér egybe.
És mindez anélkül, hogy merszem lenne hozzájuk mérni magamat.
Azóta, hogy Mirko Kovač első könyve, a fölkavaró Bevezetés a másik életbe a kilencvenes évek fordulóján a kezembe került, vonzásköréből, ha akarnám se, tudnám kiszakítani magamat. Sok tekintetben ő az inspirálója A kanizsai Hidegház című készülő prózakötetemnek, amely részben lelkiállapotok felvételeit adja, és amelyekből szerencsés esetben egy látszólagos életrajz avagy fantasztikus vallomás összeállhat.
Valamikor Karácsony táján, a havas decemberben történt Kanizsán még az ezredforduló környékén, amikor az ünnepek előtt gyakran időztem a szülői házban. Valószínűleg Mirko Kovač “útmutatása” nyomán kezdtem el emlékezni azokra az eseményekre, amelyek nem tudnak sohasem kitörlődni az emlékezetből. Ha valaki a szívére hallgat, akkor ezeket az emlékeket megőrzi a sírig, elraktározza őket, mert életének egyetlen későbbi tapasztalata sem bírhatja rá, hogy megváljon tőlük, vagy elszökjön előlük. Ezeknek az emlékdarabocskáknak a hétköznapok őrlődései között nincs sok hasznuk, mégis a bűvkörükbe vonzanak bennünket, amikor egy-egy gyötrelmes óránkban életünk földi szövevényein gondolkodunk el. Mivel már egyszer megtörténtek, és lerakódtak a lelkünk mélyén, az a jellemzőjük, hogy minden pillanatban készen állnak a visszatérésre, hogy ismét beavatkozzanak a sorsunkba. Az emlékezés az a ház, amely végleges otthonunkká válik, hogy megleljük a magunk útját.
