Fábián István rajzai és versei
ÉLETEM DELE: 1990
Éltem lélekvisszafojtott időket.
Lávaölelt burok voltak a szavak,
így voltak mégis ismerősek:
okos szívek morzéztak
mohos kőpáncél alatt.
Most falak igazulnak részegen-dőlten,
az ablak alatt lépkedő fák is igazak.
Lélegzet páráll templomi csöndben.
Nyalókás-indulós zene üt odakint,
kőhideg csönd van idebent.
Szemembe dől az ég. Itt vagyok,
Uram! Itt vagyok: idelent.
Vagyok, aki Téged szolgállak:
vagyok a torkodra maró állat,
kit szívedre szültél: idegent.
Mint kertedben sarad, fölszántom
hamis váltóid, papírlapod.
Ifjú akácból ácsold bitód,
üsd le földedbe, akkor megfogan:
rügyezünk rajta egyedül. Sokan.
EGYSZERŰ
csillag forog ujjainkon:
semmit nem értünk
mérettettünk olajjal-arannyal:
semmit nem értünk
ha eljön is:
nem értünk.
GULLIVER SEHOVÁ
Ártó, tétova szívek országába születtem,
ahol szabad a hajnali emberölés,
ahol szabályok mentén halad az ölelés
és szétbombázott tüdejét dróttal,
kátránypapírral tekeri emlékké az ország.
Ahol a kihugyozott sört is motozzák
és ahol az elégnél több a kevés.
A bort itt haszon szerint fokozzák,
rablók kezén hízik a fürt,
fekete fogakkal érik a jóság.
Húsomon kések haladnak nyígó éllel,
tolvajlás van a színen és hallgatás,
árnyékba fordul minden lélek és tudás.
Háttal vagyok. Tarkóm szemez a széllel.
HÉZAGÉLET
a meg nem váltók dala
1.
Húsomra hűlt kések a napok,
ereimre szoruló fogas csatok
az esték, de élni hajtanak
a mégis megérkező hajnalok.
Vakít-közelít valaki álmomban,
gyárak vég-üvöltésében hallgatok,
járok híd alatt ferde járdákon.
Szívem a dobhártyámon dadog,
mint aki mindent elenged,
a nem-tettet s a tettet,
aki magára zárva tócsának
tetteti a tengert. Az árva.
2.
Tetszhalott sorok, kik meg nem születtek,
abortált szavak, kik áldozatai lettek
véletlen bajoknak, ahogy az utcasarkon
gyilkosok lépnek elém,
és ütőerembe üt a gondolat,
ahogy egy köznapi teendő észrevétlen
szétdúlja az éppen-létezést
s az orgyilkos kacagva nyomja a kést
torkomra, hol a szavak majdnem
életre keltek. Nem vagyok vétlen,
vagyok a meg nem írt dalok:
az el nem mondottak, az el nem énekeltek.
LEGYEN, HA VAN
Ne búsulj,
begyógyul a szántott föld utánad,
ahogy a Föld is.
Szilaj ünnepe újraéled,
nem lesz ember és nem lesz állat,
csak az önmagában
fürdőző élet.
Mivé lett a szerelem
a hús, a sejtek vad ünnepéből?
Beszélj azzal az áccsal, mert
a szelídség bőrömbe tép,
vérzik óceán s belédől a tenger,
váltsd meg korbáccsal, ha kell:
voltak imák. És volt az ember.