Életem dele: 1990

|

Fábián István rajzai és versei

Mammut

ÉLETEM DELE:  1990

Éltem lélekvisszafojtott időket.

Lávaölelt burok voltak a szavak,

így voltak mégis ismerősek:

okos szívek morzéztak

mohos kőpáncél alatt.

Most falak igazulnak részegen-dőlten,

az ablak alatt lépkedő fák is igazak.

Lélegzet páráll templomi csöndben.

Nyalókás-indulós zene üt odakint,

kőhideg csönd van idebent.

Szemembe dől az ég. Itt vagyok,

Uram! Itt vagyok: idelent.

Vagyok, aki Téged szolgállak:

vagyok a torkodra maró állat,

kit szívedre szültél: idegent.

Mint kertedben sarad, fölszántom

hamis váltóid, papírlapod.

Ifjú akácból ácsold bitód,

üsd le földedbe, akkor megfogan:

rügyezünk rajta egyedül. Sokan.

EGYSZERŰ

csillag forog ujjainkon:

semmit nem értünk

mérettettünk olajjal-arannyal:

semmit nem értünk

ha eljön is:

nem értünk.

Madár anyó

GULLIVER SEHOVÁ 

Ártó, tétova szívek országába születtem,

ahol szabad a hajnali emberölés,

ahol szabályok mentén halad az ölelés

és szétbombázott tüdejét dróttal,

kátránypapírral tekeri emlékké az ország.

Ahol a kihugyozott sört is motozzák

és ahol az elégnél több a kevés.

A bort itt haszon szerint fokozzák,

rablók kezén hízik a fürt,

fekete fogakkal érik a jóság.

Húsomon kések haladnak nyígó éllel,

tolvajlás van a színen és hallgatás,

árnyékba fordul minden lélek és tudás.

Háttal vagyok. Tarkóm szemez a széllel.

Mag

HÉZAGÉLET

a meg nem váltók dala

1.

Húsomra hűlt kések a napok,

ereimre szoruló fogas csatok

az esték, de élni hajtanak

a mégis megérkező hajnalok.

Vakít-közelít valaki álmomban,

gyárak vég-üvöltésében hallgatok,

járok híd alatt ferde járdákon.

Szívem a dobhártyámon dadog,

mint aki mindent elenged,

a nem-tettet s a tettet,

aki magára zárva tócsának

tetteti a tengert. Az árva.

2.

Tetszhalott sorok, kik meg nem születtek,

abortált szavak, kik áldozatai lettek

véletlen bajoknak, ahogy az utcasarkon

gyilkosok lépnek elém,

és ütőerembe üt a gondolat,

ahogy egy köznapi teendő észrevétlen

szétdúlja az éppen-létezést

s az orgyilkos kacagva nyomja a kést

torkomra, hol a szavak majdnem

életre keltek. Nem vagyok vétlen,

vagyok a meg nem írt dalok:

az el nem mondottak, az el nem énekeltek.

A vad

LEGYEN, HA VAN

Ne búsulj,

begyógyul a szántott föld utánad,

ahogy a Föld is.

Szilaj ünnepe újraéled,

nem lesz ember és nem lesz állat,

csak az önmagában

fürdőző élet.

Mivé lett a szerelem

a hús, a sejtek vad ünnepéből?

Beszélj azzal az áccsal, mert

a szelídség bőrömbe tép,

vérzik óceán s belédől a tenger,

váltsd meg korbáccsal, ha kell:

voltak imák. És volt az ember.

CÍMKÉK: