Fábián István versei és rajzai
Fábián István: A koldus kutyája
A KILAKOLTATOTTAK
Úgy hagyják el arcuk,
ahogy cipők szállanak
balesetekben:
nemlátó szívvel,
vakult lélekkel
redőnyzuhanás után
az éjszakában.
Hallani vakok,
látni süketek.
Opálos tekintetük
mint régült üvegek
karcos homálya:
meghalás nélkül,
már örökre útraváltan.
ÁRAPÁLY
nyugalmat és derűt úsztatnak
a nyomorúságok és dühök
vizei
nyomorúságot és dühöt úsztat
a nyugalom és derű óceánja.
csöndesen lélegeznek folyók
szuszognak kedves tengerek
a partok
madárlépte gyémánt tócsáiban
lázasan ízzik a nap
A vad
LÉLEGZET
a falevél a madár a szél
a madár a szél a falevél
a szél a falevél a madár
füvekben a sötét megül
üt még a szív egy bogár
kaparász zörög legbelül
a szél a falevél a madár
a madár a szél a falevél
a falevél a madár a szél
EGYETLEN LÉLEGZETVÉTEL AZ EGÉSZ
úgy volt, hogy
most van az örökké.
egy kamasz bolyong
a csontkosárban.
lett végül örök a szíve,
a furcsa néma rög.
egy kamasz bolyong
a bordakasban.
töndököl aranyszín
pokol a magasban.
s még afölött az angyal
az égre fölfeszítve.
Senki nem kérdezte a csatalovakat
ODA. KINT.
árok aljában alszik jó időm,
jószágaim szélmarta, sívó legelőn
vérző fogakkal marják a földet.
aztán jóllakva tündökölnek.
élem a voltak jelenét,
a vihart, szárnyas kabátot
szögre akasztom,
kívül minden elfogadó kaszton
életem éppen billen át,
ahol ajtók csukódnak,
ablakok: kinyitják,
fölhasítják az éjszakát.
Ecce homo
