Farkas László szerkesztő, az Új Írás, a Tekintet egykori főszerkesztője
Egyértelműsítő lap mindarról, ami nem egyértelmű. Amit azzá kell tenni. A tényeket tudjuk. (Megírták, megírják újra.) Farkas László irodalmár élt 93 esztendőt. Maga a tény már önmagában is a megfejthetetlen sokértelműség. De van valami, ami egyértelmű. A hozzá fűződő érzelem. A hirtelen feltörő hiány. A még csak pár perce, pár órája, pár napja… a nemrégen történt, jöjjön vissza érzése… De az idő itt nem a barátod. Hiába vigasztalgat. Elfedi ugyan, de egyre mélyebbre tolja a hiányt. A friss seb a ‘soha’ egyre ádázabb térnyerésével gyógyul.
Farkas László (1931-2024)
Járod a kocsmákat és zseniális kéziratokat gyűjtesz fiatal íróktól.
Szólt a verdikt, mikor vidéki tanárként ifjúkorában kijelölték az Új Írás főszerkesztő-helyettesének. A kocsmákat hatvan éven át, az utolsó pillanatig járta. Igazi irodalmárként. Talán már nem a legfiatalabb íróktól körülölelve. De a kávéházi fíling mindig ott lengedezett körülötte. A Prágában, az Ibolyában, mindenütt…
– Megyünk Prágába?
– Megyünk.
Az Új Írás szerkesztőségében a nyolcvanas évek végén. Fotó 168 óra Középen Juhász Ferenc és Farkas László
És mentünk. Havi egyszer a Kálvin tér közeli Prágába. Mert ott volt sör és Hrabal-i őrület, szexről és elmúlásról is lehetett beszélni. Bár az előbbi jócskán elnyomta az utóbbit. Vannak dolgok, miket a jósors szűk marokkal oszt. De akinek adja, az mindig úgy fog mosolyogni, ahogy az ő mindenkori énje. Mindig… Csaknem egy teljes évszázadon át. A karizma, amellyel magához vonzotta az éteri irodalmat, még bús földönjárókat is lenyűgözött. Azokat leginkább. Érezték a mágikus erőt. Érezték a létezésnek azt a formáját, amely az életet mindig fontosabbnak tartja az irodalomnál. Mégis az utóbbinak él…
Tekintetéből soha nem illant el az a széparcú kisfiú. Aki a távolba mered, nem a kamerába bámul, mert érzi a maga teljességében kibontakozó jövőt. Aki végtelen távlatokat lát át. Aki… aki most elindult. Létezésének soha, lágy melankóliával csupán neki intünk búcsút.
