„Így végződős-határtalan, Terry Lennox, Philip Marlowe, magam”
Chandlernél látszik legélesebb fényben az, ami a detektívregény matériájától elválaszthatatlan: a detektív alakja. Aki egyúttal szűrő és stilizáció; a tünékeny és mulandó világ része.
Tandori Dezső
Raymond Chandler amerikai detektívregény-író öt alkalommal Tandori verseinek a címzettje; ezekben a lét- és életérzés-szövegekben hivatkozás történik valamely szereplőjére, helyszínére, továbbá minden alkalommal az írói alteregóként fölfogható melankolikus hős, Philip Marlowe jellemére. Az ő kulcsszerepe a mennyiségileg is terjedelmes Tandori-líra kezdetén fölbukkan már viszonyítási, bemérési pontként az ún. sárga könyvben, az 1973-as „Egy talált tárgy megtisztításában”, aztán másfél évtizeddel később a The Long Good Bye (Elkéstél, Terry) című regény alapszituációját képező Marlowe-Terry Lennox-barátságban, a melankolikus magándetektív és a melankolikus aranyifjú barátságában. Ez utóbbi titokzatos, rejtélyes talánya életkérdésként foglalkoztatja a magyar költészeti gondolkodás megújítóját:
„Sokáig nem értettem igazán, mi az a csalódás, amit Philip
Marlowe érez a végén; mivel okozta ezt neki Terry
Lennox.”
A válasz Marlowe szerepkörében gyökeredzik. Chandler ugyanis végérvényesen lerombolta a konvencionális, érzéketlen-lelketlen detektív sablonszerűen rögzült képét, elvetette a műfajt trivializáló naiv mesét és naiv tanulságot, s a cselekménynek lüktető töltést adott a felszín alatt lejátszódó, nagy emberi konfliktusok föltérképezésével. Regényeinek lapjain, főleg hősének jóvoltából, elégséges emberi szenvedély gyűlik össze ahhoz, hogy régi erkölcsi fogalmak nyerjenek újra értelmet: a The Long Good Bye a férfibarátság költészete, a híres Hosszú álom (The Big Sleep) meditáció elmúlásról és halálról. Tandori szerint Chandler „nem merte elhinni magáról, hogy igazat ír, azt aztán végkép nem, hogy igazi nagy író ebben a században.” Raymond Chandlernek maga Marlowe az életműve.
Chandlernél látszik legélesebb fényben az, ami a detektívregény matériájától elválaszthatatlan: a detektív alakja. Aki egyúttal szűrő és stilizáció; a tünékeny és mulandó világ része. Természetesnek veszi azt, ami természetes: a fizikai szabadesés törvényét. Szellemi, erkölcsi, lelki értelemben vett süllyedésünket már kevéssé. Marlowe előnyben részesíti romantikus és filantróp érzéseit, amivel leveszi lábáról olvasóját. Emiatt nem szokványos típusalkotás eredménye. Chandler gesztussá formálta. Ezért jöhetett szóba Tandorinak.
Kérdés továbbá, mégpedig az alkotói személyiség körébe vonandó, hogy Tandorinál, akinél oly leleményesen sok a „témaverselés”, a Chandler-vonzalom versbe-fordítása hogyan értelmezendő. Mi minek van, mi minek kerül a tőszomszédságába nála? Hogyan kerül egy triviálisnak mondott műfajba (mely sematizáltan inkább csak fölhalmoz, mint minőséget termel) úgynevezett életérzés-darab, alkalom, hivatkozási pont, életminta-töredék – amit jól mutat Tandori Chandlerbe mintegy horgonyt akasztó költői intonációja:
„Én meg úgy vagyok, ha nagyon kidőlök már közületek a sorból,
magamra zárom a lakás ajtaját, aztán jöjjön a CHANDLER.
Ez az egyetlen mód ilyenkor.”
Az idézet válasz a kérdésre; Tandorinak az irodalom adomány, amelyben ő maga is újrafogalmazódik – ezért fogadja el. Általános és helyi érték önáltatás nélküli egybeesése, amire maga számtalanszor rámutat. Példák tőle, csak az amerikai detektívregény-írónál maradva: Philip Marlowe magántetektív névjegye teleírva című nagy vers még az első kötetből Chandler Hosszú álomjához kapcsolódva, ami aztán még egyszer előjön 1985-ben, tizenhat évi „forgalmazási idő” után. Epikusabban, másféle-mód adekvátan, fölelevenítvén, ami Tandorinak a lényeg:
„a történésnél több, amit érzünk róla, vele, általa”
– azért így kiemelten a magam textúrájában is, mert Tandori Chandler/Marlowe-kapcsolódása fogalmazódik meg tömören benne. Ugyancsak tizenhat év alatt készült el, mintegy első változatban az Elkéstél, Terryhez készült vers-esettanulmány, valamiképp immáron önarckép-mintázattal, nagyon privát részletekkel:
„mik ezek, annyi hajnalunkon megkérdőjelezve, mik e nagy
törekvések és kategóriák, melyek mintha nem lehetnének másképp,
csak mi volnánk magunk alkalmatlanok…, de Terry Lennox alakjához
ne hasonlítsuk végképp a poron túli, sáron és véren túli, vagy épp
nem oly túli kötelmeket… Mindegy; Marlowe csalódik,
s ezt nem is titkolja az érzelmi töltésű befejezésben. Ennyi maga a könyv.”
Raymond Chandler
Mi történik Tandorival és Marlowe-val, miféle banalitás, amely nélkül nincs semmi a földön, miféle érzelgős motívum miatt történik náluk, hihetőleg, a nagy csalódás?
„Énünk egy része!
Amit valaki megvesz magának… igen. Aztán a bizonytalanság, hogy mit mikor
valljunk meg.”
Ez volna az üzenet Chandlertől, a detektívregény-írótól. Ez volna a kimondott üzenet, amelytől Tandori végképp nem tud szabadulni; jelzésszerűen tehát ez mutat nála arra, hogy miért nem tesz – első ránézésre: meglehetősen paradox módon – éles különbséget magas és triviális irodalom között a szó köznapi, fecsegő értelmében. Különbözőképp elképzelve ugyanaz – Tandori ennek a gondolatnak a jegyében fogalmaz a Lennox-Marlowe kapcsolatról:
„Az idő és a föld-forgás rovása,
légi írás, nem szolgál megrovásra;
s múlásra mind benne foglaltatik,
ami egyszer nem tartóztathat itt,
amitől vegyülék-regényalak,
nap-éj-közévé érzed át magad:
így végződős-határtalan,
Terry Lennox, Philip Marlowe, magam.”
Az önértelmezés, az önelhelyezés lehetőségének folytatása, detektívregényből kiásott figurákkal; mondhatnánk egyszerűen azt, hogy célratörően eltervezett változtatás, melynek az alapképlete ott van a Tandori-féle befogadó, mindent egy személyben önmagára vonatkoztató, ezért terjedelmes voltában sem túlírt költészetben.
