Činoherní Klub, Jiři Danĕk
Prága misztikus vonzására vágytam, Hrabal és a múlt prágai nagyjainak közelségére.
Bohumil Hrabal
Többször megírtam már, de minduntalan visszatérek ehhez az epizódhoz. 1984. októberét Prágában töltöttem, ott-tartózkodásom oka irodalmi tapasztalatgyűjtés volt.
Prága misztikus vonzására vágytam, leplezetlenül Hrabal és a múlt prágai nagyjainak közelségére. Írásaik érzékenyen érintettek, mint sokunkkal történt a kádári lapályban.
A város és folyója fölött a pártfőtitkár, Gustav Hušak, a megszálló szovjet hatalom helytartója székelt, de Prága akkor is az egyik leginspirálóbb európai hely volt. „Akarja látni Arany Prágát?” írta az egyik elbeszélése fölé Bohumil Hrabal; nekem Hrabal jelentette Prágát Franz Kafka és Jaroslav Hašek bolyongó árnyaival az Óváros szűk utcáiban, a kocsmákban, és a Vencel tér kávéházaiban.
A prágai színházi élet akkortájt messze földön híres társulata — a nyolcvanas évek elején Budapesten is bemutatkozott — Činoherní Klub volt; csodájára a föld minden szegletéből érkeztek nézők a Moldva partjára. Életem egyik nagy találkozása, hogy megismertettek Jiři Danĕkkel, a Činoherní Klub művészeti vezetőjével. A színház a Vencel tér egyik kicsinyke mellékutcában húzódott meg, de az épületet akkor éppen tatarozták, és átmenetileg egy külvárosi kultúrházban leltek otthonra. A prágai ember tartózkodóan viselkedik az idegennel szemben. Amikor ezt elmondtam Jiřinek első találkozásunk alkalmával, mindjárt a beszélgetésünk kezdetén, azt felelte, hogy itt tűrhető emberek közé kerültem, majd aggályosság nélkül hozott két pohárka Stará Mysliveckát (aztán még kettőt) és beültetett a nézőtérre, ahol rövidesen elkezdődött a Nőtlen urak panziójának négyszázadik előadása.
A következő este a Gyöngéd barbár került színre, száznegyvenegyedszer.
Szemlátomást egymástól távoli játékstílusok kerültek szomszédságba – ami ebben a dramaturgiai műhelyben nem furcsa, sőt mintha ez lenne helyénvaló; kevés nézőtéri tapasztalatom birtokában is észrevettem, hogy mérhetetlen bizalom nyilvánult meg a játék iránt, színésztől dramaturgig, rendezőtől díszletmunkásig bezárólag (a műsorfüzet írta, hogy a díszletezők beszálltak a Hrabal-darabba). Feltehetőleg ezért nem ötlik föl bennem, hogy arcokat látok-e vagy maszkot; a Činoherní színpadán nincs maszk; nincs passzivitás, semmi odabiggyesztett poén, lógó sallang, kitöltetlen idő – jó a nézőtéren, s bár a Hrabal-előadás ritmusa lassú, nem fészkelődik senki sem. A játéktér külvárosi kocsma, sört mérnek, sört isznak. Még a Berounkánál megfogalmazott bolondos mondás jut eszembe: „Szeretem a sört, a sörnél csak Prágát egy kicsivel jobban!” A műsorfüzet is rátesz egy szívlapáttal erre: a kékszürke, opálos belső borítón az író könyököl, állát két tenyerébe támasztva, előtte Ballantines és pilsenis üvegek megnyugtató ízlés szerint elrendezve; sokat írtak és ő maga is sokat írt az italozási szokásairól, de ez a borítókép pörölycsapás azoknak, akik vastagon lenézik Hrabalt a kocsmázásáért: szelíd és tiszta tekintet néz szembe linkségeinkkel, alkalmi ügyeskedéseinkkel. Az előadás végeztével Daněk feledhetetlen gesztussal ajándékozott meg mielőtt a nyirkos és hideg estébe elindultunk volna: egy csapolás a színpadi sörből – mintha valami írói elgondolás dolgozott benne. A Nőtlen urak panziójának négyszázadik előadása egyúttal a szerény ünneplés alkalmát is jelentette; ami a közönség előtt történik, nem a tapsért volt; egy-egy szál krizantém a szereplőknek Jiři Krejčik-től, a rendezőtől. Másra nem telt akkor, a költségvetés közömbös volt az efféle (gyanús) jubileumot illetően.
A nézőtér tapsolt, ünnepelt.
A két este alkalmával a színházi kulisszák lármája is megérintett. Azóta sem volt módom ilyen közelről megfigyelni színészeket, kiváltképp munka után, épp hogy a deszkákról lelépve: a művészi játék után a személyiség átváltozásának egyedi pillanataiban, a lecsillapodástól, a kifosztottságtól a köznapi feltöltődés értelmes küszöbéig. Leckék és tanulságok, a hatvanas évek újhullámos filmjeiből megismert színészek Jiři Menzellel, Jiři Třebickával. Ez a kultúrház ízléstelen, típusasztalokkal teli előcsarnokában történt. Ebben a (hrabalos) környezetben hosszabbította meg színpad és nézőtér örök összetartozását színész és néző, önmaga örömére, de úgy, hogy mindenkinek juttatott belőle.
Az előadás után hosszú éjszaka következett a Lőportony mellett egy hajnalig nyitva tartó bárban: Jiři társaságában igyekeztem behatolni abba a közegbe, ahol a Hrabal-figurák alakmásai, előképei föllelhetők. Személye biztosíték volt rá, hogy erőlködés nélkül, valamiféle beleérzési ösztönnel a valódi arányok körvonalai felé tapogatózzunk, túlexponált helyszínek helyett az átlagos emberit célozva meg, irányítatlanul, szemlélődve csupán, magunknak. Ennek az éjszakának a jelenetei örökre velem maradnak: a könnyű kézzel szórt élcek és anekdoták mögött valami tartalmasabb gazdagság sejlett föl, nem lebecsülendő nyereség – túl kávén, konyakon, cigarettafüstön.
Ez szorosan tartozik a történethez. Az akkori Prágához.
