Egy regény – két hang

|

Dragomán György: Máglya

Sikerkönyv után új regényt írni piszok nehéz penzum. A fehér király (2005) nagyon befutott, harminc nyelvre fordították, igazi siker lett. A szerző tíz évet dolgozott, és most itt a következő mű.

oroszlankoruskezirat1

Dragomán György       Fotó: www.dragomangyorgy.com

A Máglya (2014) kísérletet tesz a magas léc megugrására. A kísérlet félig sikerült. Nem lacafacázok: a regény első része – Emma bemutatása, iskola, nagyi stb. – túlírt, vontatott próza, a második rész viszont erős, összefogott, cselekménydús irodalom. Mintha egy másik regény lenne.

Bár nincs megnevezve: GPS nélkül is tudjuk, hogy Romániában vagyunk. Mondanám, hogy ha A fehér király a „before”, akkor a Máglya az „after”. Ott a diktatúra sötétsége és analízise játszik; itt az események után vagyunk, ahol kiderül, hogy az új világ új (régi-új) rémségeket hoz. Mi történik a megnyert szabadsággal – az élet miniszövetében? (Új hazugságok, hamis vádaskodások, emberi szemétségek stb.)

A „mit kezdtek a szabadsággal” téma okés, – a regény azonban ennél nagyobbat markol: három időmetszetet jelenít meg: a régmúltat, a középmúltat és majdnem jelent fogja egybe. A könyv a nagyi beiktatott, második személyben elmondott történeteivel a régmúltat hozza eléd – a szülők holokausztdrámájával egyetemben. Emma története a gyerekszem előtt lassan feltáruló hazugságok jelenében tocsogunk. Majd az utolsó harmadban – íróilag és történésileg – összeérnek az idők: Emma, a nagylány, leállít egy lincselést. Itt lesz igazi regény a történet. Ezt a három idősíkot kéne mozgatni, de e három metszet egymásba játszatása csak formailag sikerül. Lehet, hogy az író nem bízott e vázban (keretben), azért elnyújtotta az elejét annyira, hogy a regény-egész veszített a mesélés eredetiségéből.

Dráma a prózában

Igen, itt az utolsó harmadban egy másik szövegbe érkezünk: itt kap igazi életre a regény. Ott, ahol a forradalom áldozataival elkövetett manipuláció lelepleződik. Az ún. „újratemetési” jelenetben. Mert annak idején az elesetteket valahol eldugva kaparták el, a helyettük feltálalt hivatalos koporsók a diktatúra papíros-anyagát rejtették. A régi hatalom emberei így gondolták eltüntetni a horror dokumentumait. Emma távolról nézi, ahogy a tömeg egy sírgödörnél gyülekezik, és hozzák az igazi hullákat, majd a gödörből kiveszik a kamukoporsókat. Ez utóbbiakat teherautóra rakják – a hivatalos újratemetés itt véget is ér. Itt még mi, olvasók sem tudunk semmit a manipulációról. Aztán jön Emma nyomozása, és a drámai meglepetés: és kibomlik az igazság: kiderül, hogy a kamukoporsókban titkosszolgálatok véres iratait akarták eltüntetni. Ám a dráma folytatódik, nem áll le: mintha újrakezdődne az egyszer már lezárt forradalom. Az új lázadás kétértelmű figurája, a felheccelt tömeg élén, többek között a nagymamát is vádolja – miközben tudjuk, hogy a nagypapa is, meg a nagyi is a régi rendszer áldozatai voltak. A bűnösöket és az ártatlan áldozatokat összemossák. Győznek a túlélők… Formálódik a hazugságok új köre.

A jelenetek itt szűkszavúak – ami nem jellemző a korábbi kétharmadnyi regényfolyamra, ezért ütősek, félelmetesek: a tömeg az ártatlannak esne neki – ha nem jönne Emma és a felmentő teherautó. Aki eddig kamasz volt, most Szent Johannaként tépi ki a nagyit a tömeg kezéből. Itt felgyorsul az elbeszélés, a gyereklányból felnőtt igazságtevő lesz.

Igaz, e végső jelenetnek van egy pompás felvezetése: Emma kimenti a bőrgyár ketrecébe zárt (elfelejtett?), egykor „feldolgozásra” váró rókákat, valahol a hegyekben. A döbbenetes képsor metaforikus – jelentését nem is fogjuk fel, ezért csillog megkapó színekben. Emma itt nő felnőtté. Végül is így dolgozik a történelem: pillanatok alatt nőnek ki vezető figurák. Dragomán itt győz anyaga felett, a balladai összevonás – no meg az információmegvonás – megdobja a regény végét.

Kép és hang

Dragomán akkor ír jól, mikor elkap egy-egy jelenetet és szinte lihegve követi a jelenet logikáját, egyre vadabbul merülve el a részletek fokozásában: a megjelenítés crescendójának mestere. Különben is, a minirealizmusban, apró epizódok részletező láttatásában verhetetlen. Emmát, az új városban nagymamája beviszi az iskolába, az igazgatónő fogadja, a kislány utálja az egész procedúrát, a diri nénivel az élen. A földre néz, illetve az igazgató néni cipőjét vizsgálja, a cipőt, aminek az orra ki van vágva, lábujja kilóg, rajta a körömlakk alig látszik. A részletező „megfigyelés” Emma utálatát, távolságtartását hivatott érzékeltetni – ám egyben a diri néni pillanatképe is tökéletes. A regény tele van ilyen közelképekkel – ami nagy írói teljesítmény, mert mára ez a mikrorealizmus kihalóban van –, naturalizmusnak veszik, és kidobják a szemétbe. Dragomán viszont tökéletesen tud vele gazdálkodni.

A gyerekhang. A regényt Emma perspektívaképző ereje hordozza. Joggal: a gyerekek az igazság mániákusai, így ez a hang tökéletes értékmérőként funkcionál, hiszen egy tiszta figura kellett a hazugságok rétegeinek bemutatásához. A múltból itt maradt – és újra nagymenővé fellőtt szereplők kritikája nem megy másképp. Ugyanakkor a gyerekszem – mint említettem: a szöveg nagy része egyes szám első személyben íródik – az írói fogás mellett, nagy csábítást is hord magában. Arra célzok, hogy a gyerekperspektíva hajlamos végletes ellentétekben láttatni a világot. Emma a tökéletes tisztaság, vele szemben a többiek kisebb vagy nagyobb mértékben szemetek, kicsinyesek, gonoszak. A fekete-fehér látásmód csábítása.

B1276254

Dragomán persze jobb író annál, hogy engedne ennek a csábításnak. De igen vékony kötélen kell egyensúlyoznia, hogy ezt az egyszerűsítést elkerülje, de mégis vonzó regényt írjon. Illetve, hogy ne menjen bele szikár-kegyetlen jelenetek tömegébe. Nyerje meg a nyájas olvasót, hogy kellemes (is) maradjon. Majdnem lehetetlen feladat. Ilyenek a suliban előforduló szadizós jelenetek: a tesitanár kíméletlenül szívatja a lányt – de aztán mégis ő az, aki beajánlja a terepfutóklubba: a kegyetlen jelenet oldódik, az olvasó megmenekül egy rémségtől – „kellemesre” vált a megoldás. Hasonló „megkegyelmezést” látunk a történet végén is: a nagyit majdnem megöli a tömeg, aztán azzal búcsúzunk a könyvtől, hogy a néni életben marad. Lehet, hogy jobb lett volna a teljes tragédia: a hepiend nem passzol ehhez a történethez. Engedmény a kellemesnek.

De az is lehet, hogy az én fejemben a ’90-es marosvásárhelyi események villantak be, és azért írok ilyen nemszeretem módon a „kellemes” jelenet-megoldások ellen. De legyünk őszinték: a regény arról a világról hoz hírt – passzolna hozzá a kemény (akár durva) dokumentumszerűség. De – mondom – lehet, hogy tévedek.

Mert Dragomán tudja azt a hangot is. A regény egyik félbehagyott alakja a rajztanár, az a figura, aki elmondja a sztori üzenetét, miszerint „egész életét arra tette fel, hogy ne a hülyék parancsoljanak, de ha magunk akarunk hülyék lenni, úgy kell nekünk”. Mondom, az ő figurája kemény rézkarc, szinte kegyetlenséggel rajzolódik, hogy az ember csak ámul. De kemény rajz jellemzi a nagyi figuráját is: kedélyes öregasszonynak látjuk, aki itt-ott mágiával kísérletezik – csak mikor a város a férjét (az igaztalanul – aljas módon – felakasztott nagyapát) szidja, akkor fut ki a száján „az apjuk faszát” átkozódása, a lázadás a képmutató város igaztalansága ellen. („Nem tudnak semmit, csak gyűlölködnek…”) Ettől kezdve sejtjük, hogy ez a figura más, mint aminek mi látjuk, a sorok között rejlik talánya, alakja tán a regény legjobb irodalmi teljesítménye. Nincs „elmesélve”, hogy kicsoda – a közbevetett, második személyben fogalmazott nagyi-vallomások is csak sejtetik a valódi profilját. Csak a könyv végén gondolkozunk el, micsoda nagy figura is ez az öregasszony – igazi karaktere a sorok közé van rejtve, megjelenítve és homályban tartva, ahogy azt a nagy irodalomban szokás.

*

Két regény – egyben. Kár volt az első rész terjengősségéért, a gyerekhanggal járó csábulásért. Ám végül minden kiegyenesedett, így csak azt tudom mondani, hogy lehetett volna nagyobb durranás is ez a regény.

Dragomán György: Máglya. Magvető Könyvkiadó, második, változatlan utánnyomás, 2014, 444 oldal

CÍMKÉK: