Florian Illies: 1913 – Az évszázad nyara
Telitalálat Florian Illies részéről, hogy éppen azt az esztendőt választotta ki, amelyet szokás a művészetekben a 20. század kezdeteként számon tartani.
Mindig érdeklődésre tarthatnak számot az „ez történt…” kezdetű kimutatások, amelyekben nemritkán a társadalmi, politikai és kulturális élet meglepő tényei, eseményei kerülnek egymás tőszomszédságába. Ilyenkor egy-egy múltbeli (általában rövid) időszak keresztmetszetét tekinthetjük át, azzal a késztetéssel gazdagodva, hogy érdemes lenne részletesebben utánanézni, utánaolvasni a különleges megvilágításba került információknak. Mert a szembesítések általában nélkülözik a kifejtést, s ahhoz, hogy tényleges tudásanyaggá nemesedjenek, olvasói aktivitás szükséges.
Telitalálat Florian Illies részéről, hogy éppen azt az esztendőt választotta ki, amelyet szokás a művészetekben a 20. század kezdeteként számon tartani. A fejezetenként hónapokra tagolt írás vége felé érdekes adalékra bukkanunk: „1913 végén meglepő könyv jelenik meg. A címe: ’Az 1913-as év’ – és megpróbál mérleget vonni a ’kulturális értékekben rendkívül gazdag’ jelenből, amelyben ugyanakkor ’a tömegek növekvő eltompulását és felszínességét’ is tapasztalja.” Illies e könyv legizgalmasabb írásának az utolsót tartja, Ernst Troeltsch munkáját. Azon nyomban fellapoztam a Válogatott bibliográfiát, s ott megtaláltam David Sarason neve alatt (Troeltsch fejezetét külön nem), s felfedeztem még egy, ugyanezzel az évvel foglalkozó kötetet 2007-ből (Jean-Michel Rabaté: 1913. The Cradle of Modernism).
Illies könyve a centenárium tiszteletére 2012-ben jelent meg (S. Fischer Verlag, Frankfurt am Main), Fodor Zsuzsa fordításának szerzői joga 2013-as, a magyar nyelvű kötet megjelenése éve 2014.
„Egy könyv, mely boldoggá tesz” – a zürichi Das Magazinból vett idézet ajánlásként szerepel a címlapon, ami akár gyanakvásra is késztethetné a több-kevesebb valóságértéken alapuló frappáns reklámszövegekben gazdag korunk emberét, a potenciális olvasót. De aki belelapoz a könyvbe, akár tetszőlegesen felütve bárhol, máris az olvasmány hálójába kerül. Minden fejezet rövid rezümével kezdődik, a január rögvest így: „Ez az a hónap, amikor Hitler a schönbrunni kastély parkjában sétál, és találkozik Sztálinnal, Thomas Mann kis híján lelepleződik, Franz Kafka pedig majd beleőrül a szerelembe. Sigmund Freud díványán fenn terem egy macska.”
Kaleidoszkóp – vélhetné a felületesen ítélkező, ám a 300 oldalt meghaladó terjedelem elgondolkoztató; ekkora „irodalmi puzzle” csak belső erővonalak mentén kialakítva, koncepciózusan hozható létre. A rutinos olvasó azonnal hátralapoz a célból, hogy megtudja, tartalmaz-e névmutatót a kötet. Nos, nem! Ami egyrészt sajnálatos, nem is kis mértékben – ugyanakkor viszont könnyen belátható: legfeljebb külön füzetben, függelékként lehetett volna mellékelni névmutatót, oly sok név szerepel (oly gyakran).
Nagyméretű németalföldi festményekre is emlékeztet ez a könyv (hogy ne rögvest Boschsal állítsuk párhuzamba), amikor is az életkép (például vásár vagy korcsolyapálya) összélményét az aprólékosan kidolgozott részletek (pontosan megrajzolt figurák) adják.
E kultúrtörténeti napló különböző hatósugarú körökből tevődik össze, s leglényegesebb vonása, hogy szinte minden rövid szakaszban több szereplő kapcsolatát-viszonyát különböző nézőpontokból is taglalja. Érdekesek a szereplők (a kor német nyelvű irodalmának, festészetének, képzőművészetének minél alaposabb ismerete növeli az élmény hatékonyságát), és személyes tulajdonságaik említése csakúgy emberközelbe hozza őket, mint dokumentumok alapján hitelesnek tekinthető, közelebbi-távolabbi közösségi kapcsolataiknak bonyolult motivációjú szövevénye.
Gazdag merítés birtokosai lehetünk – olyané, ahol minden, ami fennmarad („fennakadt”), értékes: hasznos vagy hasznosítható. A „boldoggá tevés” elsődleges forrásaként a sikerélmény-okozás jelölhető meg: minden név, amely valamiféle emléket képes felidézni az olvasóban, örömforrás. A mindennapi élet sűrűjében feledésbe merült olvasmányélmények, festők nevének említésekor az illető egy vagy több alkotása – az olvasó beavatottnak érezheti magát, s ebből adódóan az érdekességnek kijáró lelkes figyelemmel követi a felidézett eseményeket. Amelyek, remek érzékkel, különböző fajsúlyúak. Illies szinte minden adalékkal tanít – amikor pedig nem, akkor pihenést engedélyez, afféle szellemi szóközt, ami hasonlóképp nem felesleges: Rainer Maria Rilke náthás. Igen, a hírességek, akikről olvasunk, kétségkívül szakterületük kiválóságai (hősei, istenségei), azonban ők is emberek, mindennapi apró bosszúságokkal és kellemetlenségekkel. Jelentős problémáik általában hosszabb kifejtést, avagy vissza-visszatérő említést kapnak.
Rainer Maria Rilke náthás. De nem ezért szeretjük és becsüljük – és ezt nem is dehonesztálóan említi róla a szerző. Rilke értékelésére nincs szükség, hiszen hallgatólagosan elfogadhatjuk, hogy ennek az évnek (mint bármely más korszaknak) a történetét a kor prominensei írták, s a képzettségét tekintve elsődlegesen művészettörténész író – kellő forrásanyag ismeretében – biztos kézzel állította össze a kiválasztottak listáját (Freud, Jung, Picasso, Matisse, Kokoschka, Duchamp, Malevics, Trakl, Musil, Schnitzler, Alma Mahler, Gropius, Gertrud Stein stb.). A korrajz szereplői időről-időre felbukkannak, visszatérnek, más-más személyekhez fűződő kapcsolatokban, megannyi jogos és méltatlan indulat kiváltóiként és elszenvedőiként. Ami egészen kivételes írói érték: Illies – tekintélyt parancsoló forrásanyag ismeretében, a minőség iránti kétségbevonhatatlan tisztelettel – úgy interpretálja a legkényesebb élet-mozzanatokat is, hogy nem terhelő bizonyítékokat kreál. Testvérszerelem, homoszexualitás, alkoholizmus, drogfüggőség – az egyéniségek teljesebb megismerését célzó információk, nem pedig méltatlan pletykaforrások. Miközben kétségkívül értesülünk „elrettentő” mozzanatokról is, az élet=mű egysége-azonossága továbbra is prímszerepet visz a sokszólamú-sokszínű szövevényben.
A muzsikus-olvasó természetesen a század botrányát, a Sacre bemutatóját kereste a könyvben – s ennek tárgyalásmódja jó kontroll-lehetőséget adott annak megállapításához, hogy Illies felelősségteljes, komoly író, aki nem tesz engedményeket poénkodással, hanem jó érzékkel találja meg a hangot a furcsa, meglepő, szokatlan, groteszk helyzetekről való tudósításhoz egyaránt. Schönberg nevével többször találkozunk a kötetben, míg a többi zenésznek, akinek a pályáján pedig zenetörténeti olvasmányok tanúsága szerint eseményekben gazdagnak bizonyul az 1913-as év, kevés hely jut. Talán mert kevesebb aktivitással vettek részt koruk (szakmai berkeken túlmutató) társadalmi életében – vagy csak azért, mert kapcsolataiknak nincs érdemleges dokumentációja.
A könyv olvasása során plasztikusan kirajzolódnak Európa térképén a kulturális élet erővonalai, az említések gyakorisága alapján észleljük a gócpontok vonzerejét. És nem utolsó sorban: ismételten megtapasztaljuk a korabeli dokumentáltság semmivel sem pótolható hasznát. Néha korszakos jelentőségű meglátás kap helyet naplóbejegyzések sorában, máskor a személyes kapcsolat tesz lehetővé olyan pregnáns jellemzést, ami egy-egy művész gondolkodásmódjának feltárásához nélkülözhetetlen.
Bécs – Berlin – Párizs: művészeti életükről különböző szinten, mélységben tájékozódhatunk földrajzi, történelmi és más specifikus témájú kiadványokból. E könyv többletét az adja, ahogyan a korszak meghatározó alakjait követi, nemcsak e centrumokban való tartózkodásaik során, hanem abból a szempontból is, hogy hogyan reagáltak e művészeti központok az új alkotásokra, néha elképesztő fogékonysággal reagálva az épp megszülető újdonságokra.
Mindebből a könyv szerzőjének tudásanyagára következtethetünk – de nem kevésbé fontos az olvasó szempontjából az sem, hogy ezt a fajsúlyos tartalmat elegáns tálalásban kínálja, nem ritkán humorosan, esetenként szarkasztikusan.
Nagy tanulság a 20-21. századi tudós, művész stb. társadalom számára: a személyes kapcsolatok inspiráló hatása és ereje meghatározó jelentőségű, csakúgy, mint az az aktivitás, amellyel – hasonlíthatatlanul csekélyebb tömegkommunikációs lehetőségek között – tudatosan törekedtek a művészek koruk irányzatainak mind teljesebb megismerésére. A legnagyobbak ténylegesen „a kor ütőerén” tartották kezüket (szakmai érdeklődésüket, figyelmüket).
Florian Illies: 1913 – Az évszázad nyara. Fordította: Fodor Zsuzsa. Park Könyvkiadó, 2014, 336 oldal
